Az előző esti minibuli ellenére egész frissen pattantam ki a dzsungeltúra reggelén az ágyból. Egy gyors rántottázás és a cuccaim elpakolása után lementem a lobbiba, ahol a két ausztrál és Magno már vártak rám. A két nappal korábbi eső miatt szétázott cuccaim a magas páratartalom miatt sajnos még mindig nem száradtak meg, ezért néhány ruhadarabot a korlátra kiteregetve indultam el abban a reményben, hogy még akkor is meglesznek, mire visszatérek. A recepción gyorsan kicsekkoltam, majd a többiekkel együtt elindultunk a kikötőbe.
A kikötőbe érve egy annyira khm.. naturális piac várt, hogy annak látványától egy darabig kétszer is meggondoltam, mielőtt friss halat fogyasztottam volna: A pultokon rothadó halak és nyársra felhúzott, grillen sütött hernyók sorakoztak, az árnyékban pedig nyers csirkék voltak egy asztalra támasztva („hogy meg ne romoljon”). A legyeknek és a többi dögevőnek igazi paradicsom volt, az biztos.
Az Amazonason át a dzsungelbe
A kikötőből egy hosszúkás motorcsónakba szálltunk, ami a gyakori esőzések miatt fedett volt. Ezzel a hajóval egy jó 1-2 órás túrát tettünk az Amazonason, ami a világ leghosszabb és egyben legbővizűbb folyója is. Ez a hajókázás egy apró szigeten ért véget, ami egy nagyobb szigetcsoportnak volt a kulturális, politikai, közlekedési és úgy nagyjából mindenféle központja. A sziget népe ennek ellenére vezetékes víz, áram és egyéb komfort nélkül tengette az életét. Az itt található házak mind cövekek tetejére épültek annak érdekében, hogy az esős évszakban rendszeresen kiöntő Amazonas ne okozzon különösebb fennakadást a napi életben. Az árvizek idején a lakosok pont úgy közlekednek evezős csónakjaikkal, mint annó Wesselényi Budapesten.
A szigeten pár perc alatt keresztülsétáltunk, majd a sziget túloldalán várakozó kishajóval mentünk tovább. A mobilos térerő eddigre teljesen elfogyott, így hát ki is kapcsoltam a telefonomat annak reményében, hogy a következő 3 napban nem lesz informatikai vészhelyzet Budapesten. Szerencsére tényleg nem volt. Mintegy fél óra motorcsónakázást követően megérkeztünk szállásunkra, egy meglepően csinos és jó állapotban lévő vendéglátó házba a dzsungel közepén. Hamarosan kiderült, hogy a házikót egy amerikai asszony, Mrs. Johnson építtette amerikai tervek alapján. Az amerikai néni elsőre teljesen normálisnak tűnt, és bár egy idő után már zavarbaejtően sokat beszélt papagájával, a későbbi napok során bizonyított tehetsége a főzés terén mindannyiónkat kárpótolt az időnként fél órásra nyúlt monológokért.
Mit rejt az Amazonas környéke?
Az első nap az akklimatizálódás jegyében telt. Míg Azwan és Monique szinte rögtön rábuktak a Mrs. Johnson által szenvedélyesen gyűjtött puzzle-kollekcióra, én inkább a még Mexikóban kialakult függőágy-szenvedélyemnek hódoltam a tikkasztó hőségben. Mrs. Johnson ez alatt sem tétlenkedett, a ház kertjében termő citromfáról szedett citromból összeütötte a világ legfinomabb limonádéját, majd nekiállt az ebédnek. A két ausztrálról közben kiderült, hogy még csak húszas éveik elején járnak, a lány valamiféle bölcsésszakon végzett, a srác pedig ács. Az utazásuk apropója pedig az, hogy Monique elnyert egy mexikói ösztöndíjat, ezért a srác elkísérte az ezt megelőző dél-amerikai túrán.
Pár órával később elkészült az ebéd, ami harcsa volt mindenféle finom körettel. Utána ledőltem egy kicsit aludni, majd egy órával később belevágtunk az első napi programba, egy jó kis dzsungeltúrába. Magno nem viccelt, amikor azt mondta, hogy a dzsungelben van a szállás, gyakorlatilag a bungalók mögötti kert már a dzsungel része volt. Részemről 2 liter vízzel és egy ipari erősségű szúnyogriasztóval felszerelkezve indultam a dzsungel mélyére. Magno a kezében lévő méretes machetevel vágta az utat, mi pedig a földön kúszó-mászó dolgokat kerülgetve és az arcunkba ragadó növényeket eltávolítva próbáltuk követni őt.
A dzsungelben mászkálva Magno folyamatosan mesélt nekünk az érdekesebbnél érdekesebb dolgokról, így például az egyik fán mászkáló termesz-szerű hangyákról, amelyeket a testen szétpréselve hatásos szúnyogriasztóként is használnak. Vágott nekünk egy kókuszhoz nagyon hasonló termést, aminek a belsejében fehér, kókusz-szerű (és ízű) hús volt. Láttunk rengeteg különleges madarat, és még egy épp ott punnyadó lajhárt is sikerült kiszúrnunk az egyik fa tetején. Az idáig csak filmeken látott százlábúk és egyéb egzotikus élőlények hirtelen valósággá váltak, és vidáman szaladgáltak rajtunk. Az elején még mindhárman meg voltunk illetődve kicsit a rengeteg izgő-mozgó élőlény láttán, de ahogy múltak az órák, egyre rutinosabban fogtuk meg és dobáltuk egymásra ezeket az állatkákat. Azért a legtöbb ilyen tréfa előtt megbizonyosodtunk arról, hogy az adott állat mérge nem halálos. A túra végén elkapott minket egy zuhé, ami annyira hirtelen jött, hogy a táskám alján lévő, külön erre a célra vásárolt esőkabátot sem volt időm felkapni. Bár Magno vágott nekünk egy-egy hatalmas levelet esernyő gyanánt, addigra már mindenki bőrig ázott. Persze azt azért nem mondanám, hogy nem esett jól a frissítő zuhany így a túra végefelé.
Éjszaka a folyón
Az első este békésen vacsorázgattunk, amikor Magno megjelent, és elmondta, hogy rövid sziesztát követően, sötétedés után éjszakai hajótúrára indulunk az Amazonas-környéki folyórendszeren. Az ötlet ellen senkinek sem volt kifogása, ezért ahogy a nap lenyugvott, mi felraktuk a fejlámpáinkat, és útnak indultunk. Aki ismer, az tudja, hogy nagyon szeretek kenuzni, hát még éjjel sétálgatni, ezért ez a program nekem majdnem olyan volt, mint az egyszeri óvodásnak egy olyan vidámparki túra, ahol mindenre bármennyiszer felülhet. Mivel fejlámpája egyedül csak Magnonak és nekem volt, ezért ráadásul én ülhettem előre.
Az éjjeli túrán rengeteg olyan élőlény mutatta meg magát, amelyek nappal nem láthatóak. A vízből kihalásztunk egy kisebb kígyót, de a csónakunkba önkéntesen beugráló békák is idővel a legénység részévé váltak. A képen látható béka azért kapta a Jelly nevet, mert teljesen úgy nézett ki, mint a Haribo gumibékája. A másik, Mustard névre keresztelt békáról azért nem készült kép, mert neki annyira szimpatikus voltam, hogy folyton rámugrált. Ez még nem is lett volna baj, de annak tudatában, hogy elég erős méreganyagot termel, nem annyira szívesen fogadtam a közeledését. Végül megsértődött, és bár egy darabig még a hajó orrában navigált, később egy laza mozdulattal leugrott a fedélzetről. Ezúton is üzenem neki, hogy nem ő a hibás, egyszerűen csak nem vagyunk összeillőek.
Tarzan nyomában
Másnap a reggeli után azonnal útra keltünk, és megnéztük a környék legnagyobb fáját. Amikor a kikötés után egy baromi nagy fát láttunk, már tátottuk a szánkat, és mindannyian azt hittük, Magno csak viccel, amikor azt mondja, hogy ez csak az utódja a fő attrakciónak. Pár perc séta után megláttuk az igazi szörnyeteget. Erre a méretre azt hiszem senki sem számított, de a legjobb talán mégis az volt, hogy az ágakról lelógó indák segítségével Tarzanosat is lehetett játszani. Magyar útitársak hiányában senkinek nem mondhattam el a klasszikus viccet, ezért kénytelen leszek itt: Hogy néz ki Tarzan, miután nekimegy a fának? Torzan (bocs). Szerencsére egyikünk sem nézett ki torzan, miután leugrottunk az indákról, és a gyors fotóalkalom után elindultunk pecázni az egyik holtágra.
A horgászatban sosem voltam túl sikeres, viszont ezúttal két kisebb halat is sikerült kifognom. Az első pillanatok örömét kissé elhalványította a tudat, hogy a túlméretezett horgomra akadt halacskának a szemén ment át a horog, ezért visszadobás előtt kisebb műtétet kellett végrehajtanom, hogy ki tudjam szedni belőle a szereléket. A horgászversenyt egyébként a társaság egyetlen hölgytagja nyerte, aki 5 halat is kifogott, míg Azwannal holtversenyben végeztünk a magunk két-két prédájával. A hazafele tartó úton láttunk még néhány teknőst és madarat, majd olyan dél környékén befutottunk a szállásunkra.
Mrs. Johnson szokás szerint terülj-terülj asztalkámmal várt minket, és mivel senki sem volt szégyellős, ezért 10 perc alatt letakarítottuk az asztalt, majd elvonultunk egy rövid sziesztára. Délután áthajóztunk a már említett központi szigetre, ahol épp falunapok voltak. Az összes környékbeli a főtéren focizott, miközben egy híresnek tűnő alak járt körbe, és kezet fogott mindenkivel. Szerintem valami politikus lehetett az illető, de ez végül nem derült ki. A szigeten kb. fél órát tölthettünk, mert lassan esteledni kezdett. Kihajóztunk az Amazonasra, hogy az ekkortájt aktívvá váló palackorrú és rózsaszín delfineket természetes környezetükben figyelhessük meg. A próbálkozásunkat siker koronázta, ugyanis legalább 4-5 delfin úszkált a hajónk közelében. Szerintem nem csak a magam nevében beszélek, ha azt mondom, hogy az időközben lenyugvó nap látványa tovább fokozta a „na ide egyszer vissza kell jönni” érzést.
Ki brekeg?
A szállásra abban a tudatban tértünk vissza, hogy a vacsora után lefekszünk aludni, de Magno a zuhogó eső ellenére azt javasolta, hogy nézzük meg, hogy mi adja ki azt a furcsa brekegő hangot az erdőben. Bár ez teljesen úgy hangzik, mint egy ócska horror trailerjének első 10 másodperce, mi mégis vállaltuk a kockázatot, és kinyomoztuk a hang eredetét. Negyed óra bolyongás után végre meglett a tettes egy hatalmas béka személyében. Ha már az erdőben voltunk, folytattuk a túrát, és nem is hiába: láttunk hüllő által rakott tojásokat, ijjesztőbbnél ijjesztőbb pókokat, gekkókat, és persze jó pár egyéb apró élőlényt. Az egyik földön futó indában majdnem sikerült egy jó nagyot zakózni, mert jófej módon próbáltam a fejlámpámmal a többieknek is világítani, így viszont pont én nem láttam, hogy hova lépek. Szerencsére nem borultam fel, mert az a mellettem lévő tövises fa miatt valószínűleg nem ért volna jó véget.
Kenuval az őserdőben
Az éjjeli túra után mindenki nyugovóra tért, másnap viszont már csak ketten voltunk a reggelinél, Monique sehol. Mint kiderült, őt is elérte a perui átok, ezért hányással és hasmenéssel töltötte az estét. Mivel még volt némi bélfertőtlenítőm Magyarországról, ezért ezeket átadtam neki, majd újra vízre szálltunk. Apró változás volt, hogy most nem motorcsónakkal, hanem kenuval indultunk útnak. Bár tapasztalt kenusnak mondom magam, mégis gyanúsan hamar elfáradt a karom az evezésben. Elsőre nem is igazán értettem, hogy mi ez a gyengeség, aztán rájöttem, hogy a lapát valami olyan hihetetlenül nehéz fából lett faragva, hogy abból kis módosítással akár a súlyemeléshez használatásos 20 kilós rúd is készülhetett volna. Ennek ellenére azért elhajókáztunk egy nagyjából 1-2 méter keresztmetszetű csatornán, hogy megnézzük, mit rejteget még számunkra a természet.
Nem kellett túl sokat evezni hogy egy olyan fa mellé érkezzünk, amelynek gyökere még jóval a földfelszín felett is látható. Ezt Azwan játszi könnyedséggel mászta meg (ácsként mondjuk nem is baj, ha az ember könnyedén fel tud mászni a tetőre), én pedig kis unszolás után követtem őt az algával benőtt, nedvesen pedig még jobban csúszó ágakon. Miután visszaszálltunk a hajóba, elmentünk az egyik tóhoz, ahol kör alakú, nagyjából 1 méter átmérőjű növények úszkáltak a víztükör tetején. Bár nagyon kerestük, sajnos nem találtunk egy igazi tarantulát sem, cserébe viszont gazdagabbak lettünk egy levedlett tarantulabőrrel. Mivel a pókok egyben vedlik le a ruhájukat, ezért amikor ezt hozzávágtam Azwanhoz, majdnem beugrott a vízbe. A fél perc kurvaanyázást követően röhögtünk még vagy öt percet, majd visszaeveztünk a szállásra.
Este Monique még mindig nem volt túl jó bőrben, ezért az utolsó estémre már nem szerveztünk semmilyen programot. Másnap reggel elbúcsúztam mindenkitől, majd Magno átkísért az Amazonasig, ahol én hajóra szálltam, és Iquitosig a vizet bámultam. Az ausztrálok még 1-2 napot töltöttek a dzsungelben, amit maximálisan meg tudok érteni. Utazásom során talán ez volt a kedvenc állomásom.
