Puno és Uros

A Colca-túrát követően egy napot Arequipában töltöttem annak érdekében, hogy kipihenten érkezhessek meg a még Arequipánál (2400m) is magasabban fekvő Puno-ba. Puno a Titicaca tó öblében fekvő település, ami igazából a legtöbb utazó számára csak egy átmeneti szállás a városnál sokkal izgalmasabb szigetek meglátogatása előtt. A Titicaca tó egyébként a világ legmagasabban fekvő hajózható tava (3800 méteres magasságban terül el), aminek nagyobb része Peruhoz, kb. 40%-a pedig Bolíviához tartozik.

Titicaca tó (forrás: http://images.boomsbeat.com/data/images/full/28930/10-jpg.jpg)
Titicaca tó (forrás: http://images.boomsbeat.com/data/images/full/28930/10-jpg.jpg)

Út Puno-ba

Punoba eljutni eleve nem volt könnyű, mert a szokásos busztársaságnál már nem volt jegy sem a tervezett utazás idejére, sem az azt követő két napra. Ez azért elég meglepő volt, mert jellemzően még közvetlenül az indulás előtt is szokott lenni szabad hely legalább a plebs-osztályon, de mint kiderült, épp erre a hétvégére esett apák napja, amit a jelek szerint a helyiek nagyon komolyan vesznek. Mivel eddigre már a tervezett 3 nap helyett a dupláját töltöttem Arequipában, ezért alternatív megoldások keresése mellett döntöttem. Ha az Arequipa-Puno táv 3-4 óra alatt abszolválható lett volna, akkor leintettem volna egy collectivo-t, de azért egy 7 órás utat mégsem szerettem volna egy perui asszony ölében végigutazni. A hostelben addigra már szoros ismerettséget kötöttem a stábbal, akik minden nap érdeklődtek hogylétem felől, és még speciális reggelit is készítettek nekem a kényszerdiétám idején. Ezt az ismertséget (és a jegy árából befolyó jutalék iránti vágyat) kihasználva egy alternatív busztársaságnál foglaltattam jegyet.

Ez a busztársaság alapvetően turistautakra szakosodott, ami azt jelentette, hogy időnként megálltunk a puszta közepén vicunákat és alpakákat fotózni, illetve a buszon a szokásos kajaosztás mellett a stewardess feladatai közé tartozott még helyi érdekességekkel traktálni az éppen aludni próbáló népet. Az utasfelvételhez meglepő módon most nem volt arra szükség, hogy az ember eljusson a buszterminálra, hanem mindenkit a saját hostelében szedtek fel. Mivel a kétemeletes panorámabusz viszonylag nehezen tud manőverezni a szűk utcákon, ezért az utasokat egy mikrobusszal szedték össze, majd két óra száguldás után a Chivay melletti pusztán szálltunk át az ekkora már félig megtelt nagybuszra.

Na vajon leköpött?
Na vajon leköpött?

Puno városa

Mivel a telefonom le volt merülve, ezért sejtelmem sem volt, hogy hány órakor futottunk be Punoba, de a korom sötét miatt kb. 10 órára tippeltem. Mint kiderült, délután 7 óra volt, csak ilyen magasságban még a nap is máshogy nyugszik. A hostelbe gyorsan eljutottam, ahol egy mézesmázos recepciós úr fogadott, aki miután megtörtént a szokásos check-in procedúra, megkérdezte, mi járatban vagyok erre. Elmondtam neki, hogy egy éjszakát maradok kipihenni az utazást, aztán másnap reggel kimegyek az öbölbe, hogy áthajózzak Amantaníba, a Titicaca tó egyik szigetére. A recepciós azonnal kapott az alkalmon, és megpróbálta sűrű amigózással rámtukmálni a nagyon túlárazottnak tűnő S/.100-os túrát. A fáradtság és a kényelem iránti vágy ellenére erőt vettem magamon, és meglátogattam Puno Váci utcáját, ahol kis alkudozást követően az első túraszervező irodában megvettem ugyanezt a programot S/.75-ért. Még az este beültem a fent említett utca egyik éttermébe, ahol azt reméltem, hogy a szokásos ár duplájáért valamivel jobb kiszolgálást/ételt kapok, de ez az illúzióm hamar szertefoszlott. Úgy tűnik, továbbra is maradok a helyiek által túlzsúfolt menzáknál, itt legalább olcsó a kaja és örülnek minden centimos borravalónak.

Puno városa (forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File%3ALaketiticaca.jpg)
Puno városa (forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File%3ALaketiticaca.jpg)

A hostelbe visszatérve nem tudtam nem észrevenni, hogy bent még a kintinél is hidegebb a levegő, ezért mindenki ízléstelen alpakapulcsikban, dereka köré takarót tekerve próbált a közös terekben elszórt gázos hősugárzók közelébe kerülni. A hideg alatt azt kell érteni, hogy míg Magyarországon tombolt a 30 fok, az izgalmas trópusi kalandokat kereső magyar turista 3-5 fokos hostelben próbált nem megfagyni. A becsekkolásnál egyébként (ismét) szerencsém volt: a foglalásom ellenére kiadták másnak az utolsó emeletes ágyat is, ezért ugyanezen árért privát szobát kaptam saját (frissítően hideg vizes) fürdőszobával. Mi ez, ha nem luxus? Még az este leadtam a szennyesemet annak reményében, hogy mire két nap múlva visszatérek, végre száraz ruhák fognak várni rám. Természetesen nem így történt.

Vízre (sz)állás

Másnap kora reggel keltem, megreggeliztem (palacsinta eperlekvárral), majd az éppen időben érkező transzferre felszállva egy óra alatt a kikötőben voltam. A kikötőben megismertem az idegenvezetőnket, aki az eddigi perui túravezetők közt talán a legrutinosabb volt, bár egy kicsit túlzásba vitte az általában rossz helyeken használt for example kifejezést. Kicsit arra emlékeztetett, amikor a Jóbarátokban Joey egy egész részen keresztül próbálja elsajátítani a levegőben mutatott idézőjelek használatát, de sosem sikerül eltalálnia, hogy mikor illik a kontextusba. A kikötőben feltankoltam ásványvízzel, Oreo-val (amerikai Pilóta keksz) és pár egyéb aprósággal, majd elindultunk hajókázni.

Az első megálló az Uros sziget volt, ami egyik azon szigetek közül, amelyek a Titicaca tavon lebegnek. A szigethez vezető úton az idegenvezető megpróbált megtanítani pár aymara (helyi, inkák előtti nyelv) kifejezést, de szerintem ez a legtöbb turista fülein ellenállás nélkül haladt át. A show már a kikötésnél megkezdődött, amikor a sziget lakói népviseletbe öltözve, libasorban minden kiszállóval kezet fogtak, és a korábban megtanított kifejezéseket használva köszöntötték a gringókat. A nagyjából kétszobás békásmegyeri panelnek megfelelő méretű sziget közepén egy egyórás előadás keretében mutatták be a lebegő szigetek építésének fortélyait, illetve megtudtuk azt is, hogy mennyire nehéz sorsuk van ezeknek a szegény embereknek. A lebegő szigetek ötlete azért merült fel (állítólag), mert az Uru törzs tagjai csak igy tudtak elrejtőzni az éppen hódító inkák elől. Megtudtuk azt is, hogy ha egy szigeten kitör a balhé, akkor egy nagy fűrésszel egyszerűen kettévágják a szigetet, elúsztatják egymástól, és még “hátat is fordítanak” egymásnak, mielőtt újra lecövekelik őket. Bár az általános önsajnáltatás és a nyilvánvalóan kamu népi színjáték (pl. a törzsfőnök népviselete alól átütött egy nemzetközi márka) elég visszataszítólag hatott, azért érdekes volt megtudni, hogy hogyan is készül egy lebegő sziget.

Uros (forrás: Wikimedia Commons)
Uros (forrás: Wikimedia Commons)

Lebegő sziget DIY

Aki saját lebegő szigetet szeretne pl. a Balatonra, annak a következőképp kell eljárnia:

  1. halászd ki a tó mélyén az elhalt növények gyökereit tartalmazó földlabdát, ami a rothadás miatt tele van gázokkal, ezért a víz felszínén lebeg
  2. kötéllel rögzítsd ezeket a darabokat egymáshoz
  3. a kiszárított kákabálákat rakd sok rétegben, elforgatva egymásra
  4. cövekeld le a szigetet kötelek és karók segítségével
  5. építs kákából “épületeket”
  6. a konyhát egy 1 nm-es lapos kőre rakd, különben ha kigyullad a sziget, ugorhatsz az 1-es pontra

Az előadást követően kötelező program, hogy a helyi asszonyok bemutatják szobáikat (nyilvánvaló kamu ismét, ezekben tuti nem lakik senki az 5 fokos hidegben), majd kiterítik eléd túlárazott portékáikat. Ha nem veszel semmit, akkor nagyon szomorúan néznek, a szorult helyzetből (egy szigeten nincs igazán hova menekülni) pedig csak némi apró átadásával lehet kivágni magad. Ez elég kellemetlen jelenetekhez vezet, úgyhogy akinek nincs 100%-ig kőből a szíve, de mégsem szeretne egy ennyire nyilvánvaló átverést finanszírozni, annak nem javaslom Uros meglátogatását. Kár érte, pedig a Titicaca tó nyújtja Peru legszebb vízközeli élményét.