Colca-kanyon és Cruz del Condor

Arequipa vonzáskörezetében található az ide látogató turisták egyik kedvelt célpontja, egyesek szerint a világ legmélyebb hasadeka, a Colca-kanyon. 5 nap betegeskedés után valamiért úgy gondoltam, nem lesz túl megterhelő ennek megmászása, igy hát befizettem a túrára. A kirándulást a környék turisztikai gócpontjában, egy icipici faluban, Cabanacondeban kezdtük.

Cabanaconde

A kiadós ebéd alpakahúsból, salátából és kokateából állt. Annyit elmondhatok, hogy az alpaka amilyen aranyos, olyan finom is, ráadásul a belőle készült pulcsik, kesztyűk és sapkák tényleg nagyon melegek. A kokateát a kokanövény leveléből készítik, ami bár ugyanaz a növény, ami a kokain alapanyaga is, a turisták mégsem egy jó kis trip reményében, hanem a magaslati betegség leküzdésére fogyasztják. A kokanövény levelét lehet rágni vagy teaként fogyasztani, aki viszont a kokain hallucinogén hatására vágyik, annak kémiai reakciók hosszú sorát kell elvégeznie a kivánt hatás elérése érdekében. Mindezek ellenére Magyarországra nem lehet bevinni kokalevelet, bár amúgy is kétlem, hogy a Kékestető megmászásához szükség lenne a fogyasztására.

Ereszkedés a kanyonba

A túra első napja könnyű emelkedő leküzdésével kezdődött, amit egy 6-7 kilométeres meredeken csökkenő szakasz követett. Mivel a lejtő nagy része sziklás volt, ezért megengedtem magamnak egy hátbaveregetést, amiért végül a túrabakancsom bepakolása mellett döntöttem. Az órákon át tartó ereszkedes során motiválólag hatott, hogy végig látható volt a cél. A kanyon aljában lévő folyót egy függőhíd szelte ketté, amit egy igen alattomos, mindössze párszáz méteres, de nagyon nehéz emelkedő követett. Az emelkedő lekuzdese után megérkeztünk az első szállásunkra, ahol este lévén már se meleg viz (napkollektoros a rendszer), sem áram nem volt. A gyertyafényes vacsorát egy másik, nagyobb túracsoport társaságában töltöttük, majd este 8 körül lefeküdtünk aludni.

Második nap

A második nap egy könnyű reggelit követően relativ korán elindultunk annak érdekében, hogy még sötétedés előtt beérjünk a második szállásunkra, a Paradiso-ba. Közepesen nehéz emelkedők és lejtők váltották egymást, és már délután kettő körül befutottunk a szállásra, ahol medence, szép növények és hideg sör várt ránk. A délután során a túravezetőnk jó pár gramm zölddel lett bölcsebb, majd nekiállt a grillezésnek. Bár nem úgy tűnt, mint aki először találkozna fűvel, mégis rendesen szédelgett, miközben a széntől fekete kezével úgy dobálta az alpaka húsát, mint pizzás a tésztát. Normál esetben ennél a pontnál elkezdtem volna aggódni, hogy mi lesz, ha valami csúnya betegséget fogok összeszedni a higiénia legalapvetőbb szabályainak be nem tartása miatt (lásd folyóviz, szappan, stb. nélküli WC), de ennél a pontnál még annyi antibiotikum és egyéb gyógyszeripari termék dolgozott bennem, hogy a lábtörésen kivül kizártnak tartottam, hogy bármilyen orvosi bajom lehet. Az aggodalom egyébként nem lett volna alaptalan, mivel utolsó nap a csapat legfittebb tagja párszor kidobta a taccsot a csúcs közelében.

Szamárral a kanyon tetejére

A harmadik nap bizonyult a legnehezebbnek, és mivel a második nap nem birtam túl jól az emelkedőket (talán az öt napos diéta, talán a kiszáradás, talán csak sima bénaság miatt), ezért úgy döntöttem, szamárral mászom meg az állitólag majdnem 1000 méteres szintkülönbséget. Ez azzal az előnnyel is járt, hogy mig a többiek hajnal 4-kor, reggeli nélkül indultak el, én egészen 6-ig aludhattam.

Az összvérrel történő hegymászás egyébként érdekes műfaj, a hátad mögött, lihegés nélkül mászó bácsi ciccegéssel távirányitja az állatot, miközben te fotózol, nézegeted az emailjeidet, vagy az előtted ügető összvéren ülő perui néni oldalára erősitett rádión hallgatod a VB közvetitését. Spanyolul, persze. Az útközben leelőzött turistacsoportok megvető/vágyakozó tekintetei pedig már csak hab a tortán. Mintegy másfél óra csacsigolás után megérkeztünk a csúcsra, ahol a többiek fejét nézve, illetve a rosszulléttel küzdő Peter beszámolóját hallgatva megerősödött bennem a tudat, hogy jól döntöttem.

A keselyű keresztje

A reggeli (avokádó, piritós, kávé, tea) elfogyasztása után túravezetőnk szerzett nekünk egy pickupot, aminek a nyitott rakodórészében utazva mintegy fél óra alatt elértük a környék másik nevezetességét, a Cruz del Condor-t. A keselyű keresztje arról hires, hogy reggelente, amikor a nap elkezdi melegíteni a kanyon aljára leült hideg levegőt, aminek hatására az felszáll (ez lenne a termik), a környék összes keselyűje meglovagolja ezt vadászat céljából, hogy meglegyen az aznapi reggeli egy jó kis dög formájában. Szerencsénk is volt aznap, mivel elég sok keselyűt lehetett látni a kilátóból, és az idő is egészen baráti volt.A magaslati betegséget egyébként nem is igazán vettem komolyan addig a pontig, amig a kilátóban hangos kiáltozás közepette nem kezdett el kisebb tömeg összegyűlni egy nő körül, aki a jelek szerint beájult a keselyűk okozta áhitattól (vagy az oxigénhiánytól, valamelyik). Emiatt a peruiak gyorsan sokkfektetésbe rakták, majd az egyik busz csomagtartójából előkerülő oxigénre kapcsolták. Szinte biztos voltam benne, hogy egy 80 éves kalandvágyó német turista volt a delikvens, ezért is lepődtem meg, amikor az éppen magához térő nőre pillantva egy kb. 20 éves csajt láttam. Hiába, a 4000 méter mégis csak 4000 méter.

Utazás Arequipába

A hazafelé út minimum érdekes volt, mert valamiért úgy gondolták a szervezők, hogy egy busznyi halálosan fáradt turista (plusz én) szivesen megállna minden faluban a hostelig vezető úton, hogy ott még a levegővételért is pénzt kunyeráló perui gyerkőcökkel küzdjünk, esetleg vásároljunk az álltólag alpakából szőtt pulcsikból, kesztyákből és poncsókból. A hab a tortán a programban előzetesen megigért termálfürdő volt, ami többünk szerint egy sima úszómedence volt mesterségesen felmelegitett, klórozott vizzel megtöltve. Mivel a körülményeket látva csak ketten akartak bemenni, ezért addig mi a Rio Colca partján töltöttük az időt egy jó kis Cusquena (cuscoi sörféle) társaságában. A két illető már ekkor sem tartozott a buszt alkotó mikroközösség legnépszerűbb tagjai közé, viszont amikor 20 perccel az indulást követően az egyik arc visszafordíttatta a buszt egy ott felejtett fürdőnadrág (!) miatt, akkor abból majdnem lincselés lett.

Az utolsó állomás egy tipikus tourist trap volt, ahol csak kajálni álltunk meg, de ez persze nem volt benne a túra árában. Itt az ekkor már 4-5 órája éhező, fizikailag teljesen kampó túrázó befizethetett egy ital nélküli svédasztalos kajálásra S/.25-ért (emlékeztetőül, egy kétfogásos kaja üditővel a legtöbb városban 7-10, egy faluban 5-6 sol). A szervezők zsenialitását mutatja, hogy mivel az „étterem” városon kivül volt, ezért esély sem volt beülni máshová, hogy esetleg az ár ötödéért jól lakjon az ember. De legalább végre sikerült egy jó alpakás fotót lőnöm.

Mivel pont csúcsforgalomban érkeztünk meg Arequipába, ezért a buszsofőr nem haza, hanem a főtérre vitt mindenkit, ahol egyesek még bevásároltak a túravezető által terített hasisból és fűből, majd elváltak útjaink.