A bociszemű kamu-szigetlakókat hátunk mögött hagyva 3 óra hajózás után befutottunk Amantaníra, a tó nagyobbik részén fekvő szigetre. A szigetre érve már vártak a helyiek, ugyanis az egész túra lényege az volt, hogy egy helyi családnál leszünk elszállásolva egy éjszakát, akik ezalatt fogják a kezünket, megetetnek, segítenek használni a pottyantóst, stb.
Vendégségben Amantaní szigetén
A családfő, Alejandro családtagjaihoz hasonlóan nem beszélt angolul, viszont az ugyanezen családhoz beosztott idős limai férfivel, illetve a fél évig Iquitosban önkénteskedő holland lánnyal elég jól elbeszélgettek. Az első napi ebéd és vacsora egy finom leves és valamilyen furcsa répa-krumpli hibrid kombinációja volt sült sajttal, ami után (vagy amitől?) a holland lány annyira rosszul lett, hogy majdnem kihagyta az esti naplementét a sziget két dombjának csúcsánál, a Pacha Mama-nál és a Pacha Papa-nál. Nagy nyűglődés közepette végül csak sikerült megmásznia a két dombot, így végül ő sem maradt ki a jóból.
Visszafele szerettem volna venni egy Kit Katet (megkívántam, na), de mintha az egész sziget összeesküdött volna ellenem; több árust megkérdezve sem sikerült az árat S/.6 (azaz kb. 500 ft) alá tornásznom. Az este programja lett volna még a helyi diszkó, ahová csak helyi népviseletben lehet megérkezni, amihez a befogadó család biztosította (volna) a ruhát. Szerencsére a holland csaj rosszulléte és a harmadik „családtag” idős kora miatt le lett szavazva ez a program, így már este 8-kor aludni tértünk a mínusz pár fokos hidegben. Mondanom sem kell, hogy éjjel a meleg ágyból kikelve nem éppen ajándék a kert végében felépített budi meglátogatása..
A perui család egyébként sokkal valódibb volt, mint a Uros szigeten megismert színészek, így újra lehetőségem volt megtapasztalni a csak félig felújított, így pottyantós rendszerben, vödörrel üzemelő WC romantikáját, az egyszerű alapanyagokból, de nagy gonddal előállított étel élményét, illetve a szinte mindig lehajtott fejjel járó, de tisztességet sugárzó családfőhöz haverkodni be-bejáró szomszédok által keltett vidéki hangulat érzetét.
Taquile
A második nap reggelén megreggeliztünk, majd Alejandro vezetésével 7-8 körül kibaktattunk a kikötőbe. Az érzékeny búcsút követően a következő és egyben utolsó sziget, Taquile felé vettük az irányt. A Titicaca tó nagyobbik részén fekvő sziget Amantanítól maximum egy órára van, és bár eredetileg azt olvastam róla, hogy Amantanínál is turistásabb a légkör, odaérve ennek épp az ellenkezőjét tapasztaltam. A két szigettel kapcsolatban érdekesség, hogy egyiken sem közlekednek járművek, ezért az emberek mindenhová gyalog járnak. Az idegenvezető szerint a lakosság fele számára a hegy túloldalán rendelő orvost is csak akkor keresik fel, amikor részegen eltörik a lábukat, egyéb problémáikkal pedig a helyi sámánhoz fordulnak.
Ebben nem vagyok biztos, de ha jól értettem, akkor a sámán egyik kedvelt módszere, hogy egy időre tengerimalacot rak a betegre, legyilkolja, majd az ezt követő boncolásból megállapítja, hogy az eredeti betegnek mi a baja. A felírt orvosságot általában valamilyen gyógynövény jelenti. A túravezetőnk egy fél-egyórás előadással traktált minket a helyi szokásokról (ha ilyen sapka van a férfin, akkor házas, ha olyan, akkor egyedülálló; ha házas, akkor az oldalán lévő ballagási batyuból a haverjának ugyanezen batyujába kokalevelt rak kézfogás helyett, de ha nem, akkor csak szóban üdvözli, stb.), majd 45 perc szabadidőt kaptunk a sziget Plaza de Armasán.
A Plaza de Armas egyébként az összes perui város főterének sztenderd neve, így ha eltévednénk, akkor relatív egyszerűen kérhetünk segítséget a helyiektől. A 45 perc szabadidőt a Colca kanyonban elvesztett önbizalmam helyreállítása végett Taquile legmagasabb pontjának megmászásával terveztem eltölteni, ami végül sikerült is. Apró bökkenő volt, hogy annak ellenére, hogy időre visszatértem (lefelé már futnom kellett), már senki nem volt a főtéren.
Nincs is nagyobb élmény, mint egy távoli országban elveszteni a csoportodat, miközben az is biztos volt, hogy nem abból a kikötőből indul vissza a hajónk, ahová befutott. 10 perc random bandukolást követően végül csak belefutottam az éppen ebédelő csoportba, ahol a túravezetővel egy nagyon ingerült beszélgetés során megosztottam véleményemet az anyukájáról. Onnantól kezdve nem volt felhőtlen a viszonyunk.
Miután a többiek megebédeltek és én is eleget üldögéltem egy banán társaságában a Titicaca partján, elindultunk hazafelé. 4-5 óra hajókázást követően kötöttünk ki Puno partján, ahol az idegenvezető (talán ösztönösen) már nem is kunyerált borravalót tőlem, így pár solt megspórolva érkeztem vissza a hostelbe, ahol a mosásra két napja otthagyott, de még mindig kissé nedves ruháim vártak rám. Ez nem biztos, hogy véletlen, mivel a szigetes túrát a hostel helyett egy utazási irodában vettem meg (jóval olcsóbban), ezért a hostel tulajdonosának is szúrhattam a szemét. A mosodai szolgáltatást egyébként a legtöbb helyen szárítógéppel végzik, tehát pár óra alatt kész van kilónként 3 solért, ebben a hostelben viszont 7 solt kértek, és napon „szárították”. Nem ez volt a legjobb biznisz az utam során.
Mivel a Cuscoba tartó buszom csak pár órával később indult (éjszakai busz ismét), ezért indulás előtt még megnézem a VB egyik meccsét és pár résznyi Simpsonst spanyolul, majd kirohantam a buszállomásra. A busz szokás szerint időben indult, de ezúttal nem igazán aludtam jól (inkább sehogy), mert az előttem lévő ülés szerkezete elromolhatott, és emiatt az előttem ülő perui asszony gyakorlatilag az ölemben aludt. A peruiakra jellemző, hogy amikor sumákolnak, akkor spanyolul is elfelejtenek, ezért sajnos túl sokat nem tehettem az ügy érdekében.
