Iquitos az az állomás, ahová az ember leginkább csak akkor utazik, amikor az esőerdőt szeretné felfedezni magának. Ennek több oka is van: egyrészt az Amazonas-környéki őserdő legjobban megőrzött területe pont Perura, Iquitos környékére esik (a szigorú kormányzati szabályozás miatt), másrészt a település csak repülővel vagy hajóval közelíthető meg, ezért legyen akármilyen bájos maga a város, a legtöbb turista mégis csak az esőerdei kalandok miatt látogat el ide.
Iquitos nem sok mindenben tart rekordot, de meglepő módon mégis ez a világ legnagyobb, földi úton nem megközelíthető városa a maga mintegy félmillió lakosával. A reptér nem is olyan rég nemzetközi státuszt vívott ki magának, ugyanis hetente kétszer Panamába is lehet repülni a szokásos Lima mellett. Ez a cél azért is annyira népszerű, mert az államokba tartó turistáknak/ingázóknak ésszerűbb alternatívát nyújt a Limában történő átszállásnál. Ezt persze nem magamtól találtam ki, hanem a dzsungelben szállást adó amerikai asszony, Mrs. Johnson mondta el nekünk. Róla (és a szállásról) bővebben kicsit később.
Hamisítatlan dél-amerikai időjárás
A nulladik napra eső hosszú utazás (Cusco-Lima-Belváros-Lima-Iquitos) és a Limában tapasztalt borongós időjárás után igazi felüdülés volt megérkezni egy olyan városba, ahol végre tényleg olyan volt az éghajlat, ahogy azt az ember a Dél-Amerika kifejezés hallatán elképzeli: baromi magas páratartalom, éjjel is 30 fok környéki hőmérsékletek, nappal pedig ragyogó napsütés. Bár a reptérre késő este érkeztem, az első utam mégis a WC-be vezetett, ahol lazább öltözetre cseréltem az épp aktuálisat, mert ilyen páratartalom mellett farmert hordani felért volna egy guantanamoi fogoly által elszenvedett kínzással. Mire végeztem az öltözködéssel már teljes pánik alakult ki a csomagkiadó szalag mellett a hátizsákom környékén. Pillanatok alatt átfutottak a lehetséges opciók a fejemen: biztos kokalevelet talált a kutya, (ismét) beindult a bombának hitt szakállvágóm, esetleg valamelyik magyar gyógyszert illegális drogként tartják itt számon, úgyhogy mehetek a börtönbe. Szerencsére csak arról volt szó, hogy mivel pár perc alatt szinte mindenki leszedte a csomagját a szalagról, ezért gyanúsnak találták, hogy az enyém még mindig ott körözik. Mikor megnyugtattam őket, hogy a csomagnak van tulajdonosa, és a kis cetlivel még azt is bebizonyítottam, hogy ráadásul én vagyok az, szabad utat kaptam a perui Amazonas fővárosába.
A reptér termináljából kilépve az volt a legmeglepőbb, hogy egy klasszikus taxi sem parkolt a terminál előtt, helyette megállás nélkül suhantak el a tuktukok (itt mototaxi a nevük), amelyeknek a sofőrjei szuggeráló tekintettel próbálták hipnotizálni/fuvarra bírni leendő utasaikat. Mivel a reptérre történő behajtásért a legtöbb repülőtéren fizetni kell, ezért a hátizsákjaimmal felszerelkezve kisétáltam a terminálból, ahol az egyik épp ott punnyadó tuktukossal S/.3.5-ban megállapodva (250ft) elvitettem magam a kb. 30 percre lévő hostelbe. Utazásom során ez volt a legolcsóbb fuvarom. Ehhez persze az is kellett, hogy tisztában legyek a sztenderd tarifával, és hogy eddigre kellően megunjam a peruiak lehúzásait ahhoz, hogy még a gatyáját is lealkudjam az összes helyi szolgáltatónak. Aki ezen felhördülne, annak elmondanám, hogy a később megismert ausztrál pár S/.10, egy kanadai lány pedig S/.12-t fizetett ugyanezért. Ennyit számít, hogy az ember mennyire hagyja magát lehúzni.
Vendégségben a Repülő kutyánál
A hostelbe érve a recepciós fogadott, aki egyértelműen perui volt, mégis John-ként mutatkozott be. Már hozzászoktam a Peruban még csak szárnyait bontogató amerikanizmushoz, mivel az arequipai hostelben is Alex néven szólíttatta magát az amúgy Alejandro névre anyakönyvezett srác. Úgy tűnik, nem mindenki büszke a származására, dehát itthon is sok János mutathozik John-ként, ahogy találkoztam már Susan becenevű Zsuzsannával is. Értem én, egy amerikai vendég számára könnyebb feldolgozni a John-t a Juan-nál, de sok turista épp azért utazik Dél-Amerikába, hogy ne a már halálra unt amerikai díszletekkel találkozzon. Mindenesetre John megtartotta a sztenderd, becsekolláskor esedékes eligazítást, majd összehozott a túrákat szervező mexikóival, Marcelo-val. Marcelo saját maga nem szervezett túrákat, hanem közvetítőként funkcionált a vendégek és a szolgáltatók közt. Így hát mondandóját is a klasszikus marketingtrükkel, a megfélemlítéssel kezdte. Elmondta, hogy ugyan kimehetek az utcára megvenni egy hasonló túrát féláron, de akkor lehet, hogy kirabol a szállásadom, talán soha nem térek haza, de ha szerencsém van, akkor csak megerőszakol. Alapvetően ennél a pontnál vettem volna a hátizsákom, hogy az utcán befizessek egy ilyen extrém kalandtúrára (főleg, hogy az ilyen megfélemlítés legtöbbször városi legendákon alapul), de mivel a dzsungeltúra társas műfaj, ezért kénytelen voltam a hostelben megszervezni az utat egy pár hasonló helyzetben lévő utazó közreműködésével. Az általam kiválasztott napokon csak egy ausztrál pár szeretett volna utazni, ezért másnap reggel velük és a későbbi túravezetővel töltöttem egy órát, hogy megbeszéljük a részleteket.
Iquitosnak az a különlegessége, hogy a földi megközelíthetetlenség miatt nagyjából 5-10 olyan jármű lehet az egész városban, amelynek 3-nál több kereke van, a forgalom szinte kizárólag csak robogókból, motorokból és mototaxikból tevődött össze. Ez persze nem jelenti azt, hogy a 35 fokos hőségben mindenki protektoros szerelésben és kevlárbukóval a fején közlekedett volna, sőt, sokszor egy teljes család (papa-mama-gyerekek), és néha még egy megszeppent kutya is helyet kapott a motoron. A férfiak általában rövidnadrágban, kigombolt ingben és flipflopban, a nők pedig olyan szerelésben motoroztak, amit itthon inkább csak klubokban szokás hordani. Ez a férfiakat érthető módon nem zavarta, az viszont egészen különös volt számomra, hogy hogyan maradnak hosszú távon életben ezek az emberek egy olyan környezetben, ahol a közlekedési kultúra erősen kezdetleges volta, a védőruhák teljes hiánya és a motorok műszaki állapota ezt nem igazán támogatja. Arról nem is beszélve, hogy Iquitosban egy darab mentő nincs, plusz egy nagyobb esőzésnél a csatornákból visszamosott ürülék hullámzik pajkosan az utakon, így mindenkinek a fantáziájára bíznám egy olyan motoros baleset elképzelését esős időben, ahol miután leradírozta a bőrödet a beton, még a szennyvíz is átmossa a sebeidet a biztonság kedvéért. Nyamm.
Nem volt ki a négy kerekem
A fenti dolgok persze nem riasztottak el attól, hogy így az utazás vége felé valami egészen meggondolatlant tegyek, és kibéreljek egy motort pár órára. A hostelben Marceloról kiderült, hogy nagy motoros, ezért mivel úgyis épp indulni készült, felajánlotta, hogy elvisz egy műhelybe, ahol javíttatás mellett bérelni is lehet nagymotorokat. Az első két műhelyben sajnos már nem foglalkoztak ilyesmivel, a harmadik helyen viszont kérdés nélkül alámraktak egy kb 250-400 köbcentis csodát. Na jó, annyit azért megkérdeztek, hogy láttam-e már váltós motort, de ezt leszámítva a jogsimra is nagyjából olyan felületességgel néztek rá, hogy az akár a Libri törzsvásárlói kártyám is lehetett volna. A futó műszaki ellenőrzés során megállapítottam, hogy az első fék és a féklámpa be sincs kötve, a hátsó annyira elkopott, hogy már csak fém lehetett a fékpofa helyén, a villa ferde (tehát karamboloztak vele), alapjárat alig van és a lánc is szakadás határán volt. A kürt sem működött, de az már csak hab volt a tortán. A fentiek mégsem tántorítottak el attól, hogy kis hátizsákommal a hátamon, védőfelszerelésként pedig egy 1.500 forintos decathlonos napszemüveget feltéve nekivágjak ennek a nyüzsgő városnak. Megjegyzem a korrektség kedvéért, hogy a helyi viszonyokhoz képest egy egész jó műszaki állapotban lévő motorral száguldozhattam.
Az örömmotorozás sajnos csak fél óráig tartott, ugyanis jópár kilométerre a szállásomtól eleredt az eső. Itt ne egy frissítő budapesti záport képzeljünk el, hanem olyan egybefüggő vízoszlopként érkező trópusi áldást, ami a fél órás zuhétól kezdve az épp kezdődő, három napig tartó özönvízig bármit jelenthetett. Bár Mexikóban kapott már el hasonló vihar, itt mégsem számítottam erre, hisz Peruban épp a száraz évszakban jártunk, míg Mexikóba az esős évszak alatt utaztam. Na mindegy, igazából motoroztam én már eleget esőben ahhoz, hogy ne ijjedjek meg egy kis zuhétól, de mivel a hátizsákom nem volt épp vízálló, ezért inkább beálltam egy eresz alá. Az eresz alatt egy tábla lógott, amire az volt kiírva, hogy „Frissítők, reggeli, ebéd”, ezért benyitottam a mellette lévő ajtón. Az ajtó mögött egy mit sem sejtő perui család nézte az épp aktuális VB meccset, és bár látszólag nem tűnt étteremnek a szoba, mégis megkérdeztem, hogy árulnak-e valami kaját. Csak pár percig nevettek, mielőtt megmondták volna, hogy a szomszédban volt étterem, de bezárt pár éve, ezért megköszöntem az infót, és leléptem. Még álldogálltam az eresz alatt negyed órát, de csak nem akart elállni az eső, ezért (most már kopogás után) újra benyitottam a már ismerős családhoz, és kértem egy zacsit, hogy a csomagomat vízhatlanná tegyem. Jellemző a valódi perui mentalitás és a szolgáltatói szektor közti szakadékra, hogy az engem kisegítő nagyi nem volt hajlandó elfogadni pénzt a segítségért. A zacsi birtokában átpakoltam csomagjaimat a vízhatlan szatyorba, majd útnak indultam visszafelé.
Mindössze párszáz métert tudtam menni, mert addigra a víz nagyjából a kerék közepéig (és egyben a motorblokk aljáig) ért, ami miatt jobbnak láttam megfordulni, és a háromsávos úton forgalommal szemben visszagurulni a ground zero-ig. Egy mototaxistól megpróbáltam útbaigazítást kérni, de ő csak az elárasztott utat ismerte. A telefont szakadó esőben nem akartam elővenni, és amúgy is volt még egy órám a kölcsönzésből, ezért inkább elindultam a reptér irányába, hogy majd jó nagyot kerülök a nyomornegyed felé, és hátulról közelítem meg a szállást. A nyomornegyedben a csatornák ugyanúgy nem bírták a terhelést mint a főúton, de ott legalább a 20-30 centis víz helyett csak 10 centi magas volt a vízállás, ezért inkább erre mentem tovább. A víz tetején úszkáló dolgokról most inkább nem tennék említést, de szerintem mindenki el tudja képzelni a korábban írtak alapján, hogy milyen szag lehetett és mik fröccsennek ilyen helyzetben az ember arcára a kerékről. Egy 20 perces, de számomra végtelennek tűnő keringést követően végre megérkeztem a hostelbe, ahol megpróbáltam kideríteni a motorkölcsönző helyét, de sajnos még a cím birtokában sem tudott senki sem segíteni. Már háromféle navigációt és kétféle papíros térképet néztünk át, mire valaki elárulta, hogy a kölcsönző kb. fél utcányira volt a hosteltől, így gyorsan átgurultam oda a motorral, visszakaptam a kölcsönzési díj fennmaradó részét, majd visszasétáltam a szállásra. Zuhany talán még soha nem esett annyira jól, mint akkor.
Túraszervezés és látogatás a strandon
Másnap reggel megérkezett a Magno névre keresztelt túravezetőnk, akivel Monique, Azwan és én ültünk le tárgyalni a dzsungeltúra részleteiről. Persze elsőre kaptunk egy nagyon magas árat, amit a két ausztrál rögtön elfogadott volna, de félrehívtam őket, és sikerült meggyőznöm őket arról, hogy inkább alkudjunk. A végső ár végül a kezdeti kétharmada lett, ami miatt Magno még egy darabig puffogott, de aztán megnyugodott. Miután a túravezetőnk lelépett, felkelt a két szobatársam is. A két angol csaj elég nyűgös fejjel ugyan, de azért becsülettel letudta a sztenderd hátizsákos honnanvagy-dialógust, majd meghívtak az aznapi látogatásukra a helyi tópartra.
– Hogy hívnak? Balázs.
– Bu-lásh? Balázs.
– Bog-lásh? Igen.
– Honnan vagy? Magyarországról.
– De jó, én is voltam Budapesten!Mióta utazol? Meddig utazol? Hol voltál? Hova mész…?
A tópartra három mototaxival mentünk, mivel összesen vagy 8-an lehettünk a társaság kanadai és francia tagjait is beleszámolva. A helyszínen belépőjegyet kellett fizetni, ami helyieknek 4, turistáknak 9 solba került. Az öreg bácsival elkeseredetten próbáltam alkudni a társaság nevében, de felkészültségét mutatta, hogy felhozta érvnek a kb. 10 méterre felszerelt biztonsági kamerát, és a bejáratnál álló, kb. 70. éves jegyszedő nénit is, aki állítólag őt ellenőrzi. Mondtam neki, hogy adjon helyi jegyet, és mindketten kapnak 5 sol borravalót, de a bácsi hajthatatlan volt. Hiába, ha a turisták lehúzásáról van szó, akkor nincs helye mutyinak.
Az amúgy elég szép és rendezett tópart lett volna az első igazi strandlehetőség perui utam során, de mivel pont nem volt nálam fürdőnadrág (és más sem akart annyira bemenni), ezért inkább csak a tóparton sörözgettünk és néztük a naplementét. Mikor megéheztünk, a tóparti étteremben elfogyasztottunk egy egész jó vacsit, aztán elindultunk visszafelé a karneválba. A város központjában végül megtaláltuk a fesztivált, ahol mindenféle zenekarok léptek fel, mozgóárusok árulták a kaját és volt borkostoló is, úgyhogy mindenki megtalálhatta a számítását. Itt sajnos csak egy órát töltöttünk el, ami után mind visszamentünk a hostelbe. A többiek még reggelig ittak (ők ugyanis eddigre már túl voltak a dzsungeltúrán), de én inkább lefeküdtem aludni, hogy a másnap induló túrán valamennyire kipihent legyek.
