Első benyomások Pekingről

Az előző bejegyzés óta majdnem eltelt egy év, de ez nem akadályoz meg abban, hogy a jegyzetek alapján megírjam 2016-os élményeimet Pekingről.

A kínai főváros sokak szerint nem éppen jellemző lenyomata Kínának, de ha őszinték akarunk lenni, akkor tulajdonképpen itthon sem annyira más a helyzet: a borsodi zsákfalvak a lehető legkisebb mértékben hasonlítanak csak a fővárosra. Ennek ellenére a választott főváros kvalitásai nagyban meghatározzák a külföldiekben kialakult képet az egész országról. Külföldi utazásaim során én is jóval többször hallok a Sziget fesztivál könnyűvérű lányairól, mint a gödi termálfürdő melegvizes medencéiről, és ez így van rendjén.

Ennek megfelelően az itt tapasztalt élmények túlnyomó része nem igazán jellemző arra a falusias Kínára, amilyen nem is olyan régen Peking is volt.

Nyitás a turizmus felé

A Kínával kapcsolatos előítéleteimet már a hongkongi vizit is nagyban megtépázta (se utcán kedvtelésből kung-fuzó emberek, se eBay azonosítóval ellátott árusok nem voltak az utak mentén), de az előzetes elképzeléseim itt voltak csak igazán ellentétben a valósággal. Az utca embere ugyanis nem nagyon különbözött egy átlag nyugati polgártól: reggel felkel, munkába menet a dugóban áll / a metrón a telefonját nyomkodja, este pedig étterembe jár.

Annak ellenére, hogy a város fejlődése a kínai gazdasági csodával párhuzamosan történt (és történik napjainkban is), a külföldiek számára is szembeötlő fejlesztések többsége a 2008-as pekingi olimpiára datálódik. Bár az olimpiára készülődés nem volt zavartalan (pl. addig példátlan módon a tibeti szabaságért tüntető mozgalom tagjai kioltották az olimpiai lángot¹), a kínaiaknak sikerült időre elkészülniük a fejlesztések javával, amelyekre összesen 44 milliárd USA dollárt költöttek.²

Ebbe a hatalmas összegbe az Olimpiai Park mellett olyan fejlesztések is belefértek, mint például 200 kilométernyi új metróvonal megvalósítása, a pekingi M0-s kiépítése vagy egy teljesen új reptéri terminál létrehozása.³ Számomra személy szerint a legnagyobb áldást mégiscsak a turisztikailag érdekesebb pontok angol nyelvű elnevezése, valamint az egész könnyen használható metrórendszer létrehozása jelentette. Kínában ugyanis senki nem beszél angolul.

Difficulity level: hard

A fenti megjegyzést ne úgy értsük, hogy az átlag középkorú járókelő nem tud érthető útbaigazítást adni számunkra, hanem úgy, hogy a yes és a no számukra teljesen kínai (pun intended). Az útbaigazítással amúgy sem mennénk sokra, ugyanis a legtöbb közterületnek továbbra sincs hivatalos neve, helyette a címeket legtöbbször a hozzájuk közel eső érdekes pontokhoz képest adják meg. Például: Jó Szerencse Étterem mögötti harmadik utca. Ha a taxis nem tudja, hogy merre van a Jó Szerencse Étterem, akkor bizony így jártunk. Valószínűleg még kiabálni is fog velünk, hogy azonnal takarodjunk a kocsijából.

Abban se reménykedjünk, hogy majd a Google Maps és Google Translate megment minket, ugyanis a kínai virtuális cenzúrának köszönhetően az összes Google és Facebook szolgáltatás blokkolva van. A Nagy Kínai Tűzfal természetesen megkerülhető (volt 2016-ban) egy jó VPN szolgáltatással, de sajnos a számítási teljesítmény növekedésével a cenzúra hatékonysága is egyre jobb lett, ezért egyre nehezebb hozzáférni saját fiókjainkhoz ezeknél a szolgáltatóknál.^​4​ A helyieket ez igazából nem is annyira zavarja, mivel minden szolgáltatásnak van egy kínai megfelelője: a Google helyett ott a Baidu, a WhatsApp helyett a WeChat, stb. Ezek pont ugyanúgy működnek, mint nyugati megfelelőik, csak éppen tartalmukat a kormány ellenőrzi, így működésükre nem vonatkoznak az olyan butaságok, mint az EU alapjogi chartája, vagy az USA alkotmánya.

Emiatt is tartom különösen kedves figyelmességnek, hogy amikor az észak-koreai kitérő előtt meg kellett jelennem egy előzetes tájékoztatón a Kínában üzemelő, de brit utazásszervező cégnél, akkor érkezés előtt pár nappal kaptam egy levelet a cégtől, benne egy kinyomtatandó papírrral, amin részletesen szerepelt mandarin nyelven a pontos útiterv a taxis részére. Még helyes kis fotóval is illusztrálták a plázát, ami mögött a 2. kisutca első házikójának tövében volt a megbeszélés.

Az első éjszaka

A Pekingbe tartó utam nem volt zökkenőmentes, emiatt érkezést követően leginkább egy kis pihenésre vágytam. A terminálban megpillantottam egy KFC-t, amit az együnk-minden-ország-KFC-jében mozgalmam keretében rögtön meg is látogattam. Nem igazán hagyott mély nyomokat, de már korábban észrevettem, hogy minél fejlettebb egy ország, annál gyengébb színvonalúak a gyorséttermei. A perui és mexikói KFC-ben tapasztalt luxushoz semmi sem fogható, Londonban és New Yorkban inkább be se menjünk ezekre a helyekre, mert jó eséllyel agyonlőnek és megerőszakolnak bennünket. Magyarország is jó úton halad efelé (rád nézek, Amrest Kft.), de egyelőre hazánk még csak közepes értéket ért el az általam megálmodott KFC fejlettségi indexen.

A terminálból közvetlen metró vezetett a belvárosba, ahol rögtön megpillantottam a (poszt-)kommunista országokban oly tipikus jelenséget: a Felesleges Munkát Végző Embert. A metróban kis dobogón, síppal posztoló metróőr (kalauz?) dolga az, hogy néz. Mivel ekkor már késő este volt, és a forgalom is elég gyér volt, ezért arra számítottam hogy majd a délutáni csúcsban Japánhoz hasonlóan segíteni fog felpréselni az embereket a metróra, esetleg késlelteti az indulást, míg az biztonságos, de tulajdonképpen a naphosszig tartó álldogáláson kívül tényleg semmi funkciója nincsen ezeknek az elvtársaknak.

A célállomásig végig hangosbemondón és monitoron lehetett követni az aktuális állomást, így nem volt nehéz kitalálni, hogy mikor kell leszállni, utána pedig már csak 15 perc séta volt a hostelig, ahol az első éjszakámat töltöttem a kontinentális Kínában.