Miután kipihentem az utazás fáradalmait, a 2. nap végre nem úgy keltem, mint aki egy hete másnapos. Az előző nap Jezitől kaptam egy csomó tippet a látnivalókat illetően, így relatív könnyű dolgom volt. Bár nem vagyok egy nagy múzeumlátogató, a napot mégis a Tripadvisoron első helyet elért látványosság, a Museo Larco megtekintésével kezdtem.
Museo Larco
A múzeumban égetett kerámiák vannak kiállítva az inkák előtti időkből terület és idő szerinti felosztásban. Túravezetés nem igazán volt (legalábbis számomra), de az angol feliratok alapján nagyjából tudni lehetett, hogy miről szólt az egész. A múzeum érdekesebb része az exhibición erótica volt, ahol hamar kiderül a látogató számára, hogy már jóval a modern kor előtt ismert volt a szex minden formája. Olyan vázákat kell elképzelni, amin jaguárfejű-madárfarkú-kígyólábú emberek 3D-ben nyomják az akciók a legkülönfélébb pózokban és módokon. A legtöbb darab heterókat ábrázolt, de volt ahol azonos neműek, és volt olyan is, ahol két heteró+egy gyerek volt a résztvevő. Hát igen. A múzeumnak volt még egy szép kertje, ahol fújtam tíz percet, mielőtt megnéztem a múzeum raktárát is. Itt a kiállításra kevésbé érdemes darabok voltak egy Indiana Jones-szerű végtelen raktárba elhelyezve.
Tömegközlekedés a városban
A városban főleg a metropolitano nevű metróbusszal lehet közlekedni. Ez a korábban leírtaktól teljesen eltérő szisztéma alapján működő közlekedési módot takar. A zárt pályán haladó, magasba épített megállókban megálló buszokra RFID kártyákkal lehet beszállni (ugye, BKK??), amit a megállókban lévő automatákkal lehet tölteni. A kártya maga S./4, egy utazás kedvezmény nélkül 2 (160 ft). A megállók zártak, a szélén lévő ajtók csak akkor nyílnak ki, ha a busz a megállóba érkezett, és megállt. Érdekes módon Mexikóval ellentétben itt rájöttek arra, hogy ha hagyják a leszálló embereket leszállni, akkor utána sokkal könnyebb felszállni. Az utca embere egyébként általában nagyon segítőkész, a feltűnően elveszett gringóknak azonnal segítenek, és nem is várnak cserébe semmit. Nem úgy a „szolgáltató” szektor.
Vendéglátás perui módra
Idáig szinte nem is voltam olyan helyen, ahol ne próbáltak volna átverni. A taxisok eleve 2-3x árat mondanak, amit véres küzdelmek árán lehet csak perui árszinvonalra visszatornászni (azért nem kell kétségbeesni, itt mondjuk egy 4-600 forintos fuvar áráról beszélünk), a fenszi éttermekbe inkább be sem megyek, a helyieknél viszont sokszor kiveszik a napi ajánlatot az étlapból, ami egyébként a félárú kajákat tartalmazza. Olyan is volt, hogy egy gyümölcsösnél (itt 5-6 solért frissen préselt turmixokat lehet venni) miután megnéztem a menüt, választottam, ittam, majd 5 sol helyett 9-et mutogatott a pincér. Mert hiába beszélsz (kicsit) spanyolul, ők inkább az angolt akarják gyakorolni, hiszen aki angolul beszél, azt át lehet verni. Miután mondtam neki, hogy akkor fogadjunk, és hozza vissza az étlapot, beismerte az 5 solt. 4-et kapott.
Érdekes, hogy Mexikóban is volt pár átverési kísérlet, de azért sosem öltött ekkora méreteket. Ennek lehet az az oka, hogy ott sok helyihez jobban hasonlítok, de lehet az is, hogy Mexikó némileg fejlettebb, és talán belátták, hogy ha átbaszcsizzák a turistákat, akkor azok másik országban fogják költeni a pénzüket legközelebb. Az is probléma lehet, hogy a korábbi utamra normál utcai ruhákat pakoltam, most viszont mivel sokféle éghajlatra kellett készülnöm, ezért kicsit több technikai ruhám van. Ilyeneket az utcán senki nem hord errefelé, tehát az átlagos perui kereskedő számára én egy két lábon járó neontábla vagyok villogó „verd át a gringót” felirattal.
A ruhák között van egyébként a népszerű gringo-kit összes darabja: lecipzározható szárú nadrág (köszi, panamericana), piros cipő, polár felső és napszemüveg bézbózsapkával. Egyedül a dzsungelben használatos karimás sapka hiányzik a szettből. Talán legközelebb.
Cerro San Cristóbal
A belvárosban a szokásos nevezetességek mellett megnéztem még a város északi részén, a pillanatnyilag kiszáradt folyó túlpartján található Cerró San Cristóbal nevű dombot, amihez a főtéren árult turistajárattal lehet feljutni. Miután megvettem a jegyet (itt elsőre az igazi árat mondták), beszálltunk a microba, és elindultunk. Körbe. Furcsa is volt, hogy félig megtelt busszal hogy éri meg nekik a fuvar túravezetéssel együtt, de aztán leesett a tantusz, hogy addig nem indulunk, míg nincs tele a busz. Mivel nem kajáltam semmit reggeli óta, ezért a busz mellett elsétáló bácsitól vettem egy churro-t az ablakon keresztül (karamellás pudinggal töltött hosszúkás, édes tészta), aztán fél óra körözgetést követően végre elindultunk. A spanyol nyelvű túravezetésből csak részleteket értettem, de amúgy is inkább az utat figyeltem, mivel az út egy nyomornegyeden keresztül vezetett.
Itt kicsit rosszul is éreztem magam, és át is értékeltem a „jólét” fogalmát, ugyanis az itt élő emberek tényleg embertelen körülmények közt nyomorognak. A gyéren lakott, (még jobban) elszegényedett vidékről költöznek fel a jobb élet reményében. Ez végülis hasonló Magyarországhoz, bár nálunk azért a kisebb falvakban sem ennyire rosszak a körülmények, leszámítva talán a cigánytelepeket. Az itt lakóknak sem vezetékes vizük, sem csatornájuk nincs (bár mintha pont egy kisebb csatornaépítést láttam volna az egyik kanyarban), viszont az utca tele van kutyákkal. Ezek a kutyák láthatóan etetve voltak, mivel nem voltak sem lesoványodva, sem (feltűnően) lebetegedve. Érdekes (kutyatartók, figyelem), hogy ezek az ebek teljesen máshogy viselkednek, mint magyar társaik. A nyugati kultúrában elkényeztetett házikedvencekkel ellentétben ezek a kutyák lehajtott fejjel és farokkal járnak az emberek közt, és a kapott kajáért cserébe órákig hálásak lesznek.
A dombra vezető úton sokszor ment 1-esben a busz, mivel több helyen is 45 fokos és meredekebb emelkedőket kellett megmásznia, miközben lefelé háromkerekű taxik rongyoltak az egysávos úton. A dudálás itt is folyamatos volt, ami nem is volt baj, mert így legalább tudni lehetett, ha a szerpentin kanyarja után egy szippantós kocsi csapat lefelé. A kilátóban csináltam pár fotót, de a Peru nyugati partjaira hónapokig rászálló köd (Garúa) miatt nem lettek túl élvezhetőek.
Perui jellegzetességek a fővárosban
Visszafelé megálltam egy chifa-ban (perui kínai büfé/étterem), mert Jezi szerint isteni, és mindenképp ki kell próbálnom Inca Kola-val. Mivel egy időben a magyar kínai kajáldáknak is kifejezetten nagy rajongója voltam, ezért beültem egy ilyen helyre, ahol kb 10 solért degeszre zabáltam magam egy hatalmas leves és a szokásos rizs-takony kombinációval. Az étel nem nagyon különbözött a magyar társától, de nyilván választhattam volna bölcsebben is. Az éttermet egyébként a limai kínai negyedben találtam, ahol ugyanolyan kínai kapu hatalmasodik a főutca felett, mint a világ más kínai negyedeiben.
Mielőtt felszálltam volna a buszra, kavarogtam még egy kicsit a kereskedelmi negyedben, aminek az az érdekessége, hogy mexikóhoz hasonlóan mindenféle szolgáltatás/áru elérhető, viszont az azonos típusú boltok mindig egymás mellett vannak. Így tehát aki nyomtatni akar, az a nyomda-utcába megy, aki póthajat akar, az a póthaj utcába, és így tovább. Cipőt a cipőboltból, ugye.
Hazafelé ismét a metropolitano-ra szerettem volna felszállni, de azok épp nem jártak, mivel földrengés-gyakorlat volt az egész városban. Még jó, hogy a hostelben előre kiírták ezt, mert különben lehet kicsit megijjedtem volna a szirénától és az utcát tömegekben ellepő, megafonos peruiak látványától. A gyakorlat fél óra alatt lement, utána sima utam volt a hostelig, ahol az utolsó este nyomtunk egy lájtos sörözős barbeque-t a hostel teraszán. Sajnos a buszom másnap korán reggel, 6:30-kor indult, ezért relatív korán lefeküdtem.
