Machu Picchu

A Cuscoban tervezéssel eltöltött órák nem voltak hiába, mivel sikerült egy olyan útvonalat terveznem az elveszett városba, amely a turistáknak szánt 100$-200$ helyett kevesebb, mint a tizedéből megoldja az utazást. Normál esetben az ember Cuscoban felül a vonatra, és három óra múlva leszáll Aguas Calientes-ben, a Machu Picchu-hoz legközelebb eső lakott település vasútállomásán, de hát ez az opció egyrészt nem a hátizsákos utazók pénztárcájához és életfelfogásához lett kialakítva, másrészt amúgy is jobb szeretem a kalandosabb utakat.

A vonatjegyek ára azért szökhetett ilyen magasra egy Magyarországnál jóval alacsonyabb árszínvonalú országban, mert az egyéb közlekedési eszközöket mind letiltotta a környezetvédelmi minisztérium, ezért se busz, se collectivo, se taxi nem mehet a település közelébe sem (nem mintha amúgy lennének utak a környéken). Az oligopol helyzetben lévő, neve ellenére chilei és angol tulajdonú PeruRail és az egyébként perui InkaRail mesterségesen tartják magasan az árakat annak érdekében, hogy az utolsó fillérig kipréseljenek mindent a nyilvánvalóan gazdagnak hitt külföldi turistákból. A peruiak xenofóbiája egyébként már olyan méreteket ölt, hogy az egyik szomszédos településről induló, helyi árakon mért vonatról nemes egyszerűséggel kitiltották a turistákat. Azt, hogy a legtöbb múzeumban, parkban és egyéb turistalátványosságnál külön tarifája van a gyerek, a felnőtt és a külföldi belépőjegynek, már meg sem említem.

Alternatív utakon Aguas Calientes felé

Az alternatív útvonal (ami egy ideje már nem is annyira alternatív) úgy játssza ki a fenti korlátozást, hogy a városhoz legközelebb eső, még úton megközelíthető településekig egyre kisebb járatokat ír elő, majd a végén egy szép és könnyen teljesíthető 3 órás gyalogtúrát kell teljesíteni a vonatsínek mentén. A pontos útvonal: Cusco külvárosából Quillabamba felé tartó nagybusszal Santa Maria-ig (S/.15), ahonnan az alternatív útvonalban az üzletet meglátó collectivo-k (minibuszos taxik) S/.10-ért elviszik az embert Santa Teresa-ba, ahol kis szerencsével S/.5-ért lehet taxit fogni a Hidroelectrica-ba, azaz a vízi erőműbe. A séta innen indul, és bár relatív jól ki van táblázva, se világítás, se semmilyen (hivatalos) bolt, stb. nincs a közelben, ezért nem árt jó sok kajával és vizzel felszerelkezve már reggel 5-6 körül elindulni Cuscoból, hogy még sötétedés előtt beérjünk Aguas Calientes-be. Ha az embernek mákja van (mint pl. nekem), akkor Santa Mariaban talál olyan taxist, aki S/.15-ért rögtön a Hidroelectricáig fuvarozza, ehhez viszont az is kell, hogy a kocsi megteljen (értsd: 5 ember, plusz kettő a kombi csomagtartójában). Az út minősége az egyre kisebbrendű utakra érve egyre rosszabb, így a végén már olyan hegyi földúton (szerpentinen) haladtunk, ahol rendes közlekedési tábla jelezte, hogy dudálni kell a kanyar előtt, ha az ember nem akar kellemetlen meglepetésben részesülni egy lefelé tartó, fékezés nélkül száguldó kocsi formájában.

Az utazás egyébként érdekes volt, és az eddigiekhez képest talán kevésbé volt gördülékeny. Már indulás előtti nap kimentem megvenni a jegyet Cusco Quillabamba-felé tartó buszainak állomásához, amit egyébként mindenki taxival javasolt felkeresni (elég necces környéken van), de én ragaszkodtam a combi igénybevételéhez. A cobradort fél sollal megkenve megbíztam azzal, hogy térítse el a buszt a megfelelő helyre, ő azonban félreértett engem, ezért a nagybusz állomás helyett a collectivokhoz vittek el. Ez persze csak leszállás után derült ki, ezért fél órás sétára kényszerültem ezen a csodás környéken. A buszállomáson üvöltőnénik hirdették a járatokat, bár ennek sok értelme nem volt, mivel mindegyik Quillabamba-ba ment, ugyanannyiért. Ez talán egyike a már említett ál-munkaköröknek.

Utazás a Hidroelectricáig

Másnap korán reggel indultam, bedobtam egy banánt az egyik piacon, majd befutottam a buszállomásra. A busz végül majd’ egy óra késéssel indult, és az eddigieknél jóval retkesebb és kényelmetlenebb volt (mondjuk az ára is kb. a harmada a Cruz del Sur buszoknak). Útközben megálltunk tankolni, ahol felszállt egy prózamondó, aki kb. 2-3 órán keresztül mesélt valamit. Az első 5 percben még próbáltam figyelni, de aztán úgy döntöttem, hogy az mp3 lejátszóm több szórakozást tartogat számomra. Peruban (és Mexikóban) nem ritka, hogy a busz- és metrómegállókban felszállnak emberek, és hangos üvöltözéssel kísérve próbálnak meg eladni valamit az utazó népnek, ami egyébként a legtöbb esetben sikerül is. Mexikóban főleg képernyővédő fóliát lehetett így beszerezni (mekkora mák kell ahhoz, hogy pont a megfelelő méretű fóliát árulják az ember telefonjához?), itt inkább szelet csokikat, gumimacit és egyéb junkfoodokat árultak ezek az emberek. Szóval Urubamba-ig ez a kedves ember szórakoztatott minket élettörténetével, ahol végre leszállt, de korai volt az öröm, ugyanis helyette felszállt a helyi lakosság (szerintem) összes női tagja celofánba csomagolt készételekkel, hűtőládában lévő házi fagyikkal és gyümölcsökkel megrakott méteres fonottkosarakkal. Először azt hittem, hogy csak miattuk állunk fél órája, de aztán az ablakon kinézve észrevettem, hogy két markos legény csinál bálákat egy nagy rakás kalászos növényből, amit aztán bedobtak a busz csomagtartójába. Hogy miért nem lehetett előre bekészíteni a bálákat, azt csak ők tudnák megmondani, de emiatt vagy egy órát álltunk Urubamba és a saleses nénik fogságában.

Vízi erőmű Santa Maria közelében (forrás: http://www.infominero.pe)
Vízi erőmű Santa Maria közelében (forrás: http://www.infominero.pe)

Miután megérkeztünk Santa Maria-ba megállapodtam egy taxissal, és 4 francia lány, és egy talán perui srác kíséretében elindultunk az erőmű felé. Amíg a lányok WC-n voltak én a helyi kisboltban vettem egy háromszoros áron kínált vizet, kihasználva azt, hogy Aguas Calientes-ig már nincs lehetőség máshol feltankolni, és nyilvánvalóan nem voltam helyi. Ezután elindultunk, és egy elég kalandos taxiutat követően megérkeztünk a Hidroelectricához. Az erőműnél kötelezően be kellett checkolni, azaz fel kell írni az ember nevét és útlevélszámát annak érdekében, ha esetleg kivasalná a vonat, akkor azonosítani lehessen az áldozatot. Ezt követően már tényleg csak a gyalogtúra állt köztem és Aguas Calientes közt.

Gyalog Aguas Calientesig

A séta tényleg kb. 3 órát vett igénybe, de a lassúság főleg az ismeretlen útvonalnak és a lábamon a Colca-kanyon óta éktelenkedő vízhólyagoknak köszönhető. Az út simán telt, a vonat csak egyszer jött, azt is kilométerekről hallani lehetett. Az időpontot is jól választottam meg, mert a környező hegyek folyamatosan árnyékolták a síneket, ezért nem volt se elviselhetetlen hőség, sem egyéb akadályozó tényező. Sötétedés előtt fél órával érkeztem meg a városba, ahol gyakorlatilag a vonatállomással szemben azonnal meg is találtam az előre lefoglalt szállásom. A virágzó turizmus jegyében a 6 ágyas szoba természetesen szintén 3-szoros áron volt csak foglalható, de cserébe egy elég kellemes kis hely volt, leszámítva a vonatok zaját. Bár nem volt annyira megterhelő a túra, azért elég gyorsan kidőltem.

Vasúti híd
Vasúti híd
Hosszabb, mint amilyennek látszik
Hosszabb, mint amilyennek látszik
Azért nem is annyira peligroso
Azért nem is annyira peligroso

Irány a Machu Picchu!

Másnap hajnalban döntéshelyzetbe kerültem, ugyanis el kellett döntenem, hogy az Aguas Calientes-Machu Picchu távot gyalog vagy busszal akarom megtenni. Mivel a legtöbb beszámoló a fájdalmat, a szenvedést és a homlokokon gyöngyöző izzadságcseppeket helyezte fókuszba a „hajnalban üresen elénk táruló varázslatos Machu Picchu felett megjelenő reggeli nap ragyogásával” szemben, ezért meghoztam ezt a relatív egyszerű döntést, és kifizettem a külföldieknek kétszeres áron mért buszjegy árát (9$). Itt nem csak a kényelem játszott közre, hanem az is, hogy legkésőbb délután 2-kor el kellett indulnom az erőmű felé, ha nem akartam, hogy Santa Maria előtt érjen a sötétedés. Ne feledjük, hogy bár Peruban júniusban is meleg van, a déli féltekén ettől függetlenül a meteorológiai naptár szerint tél van, ezért a nappalok meglehetősen rövidek.

Machu Picchu
Machu Picchu

A rövid, kb. fél órás buszozás után a sort végigállva kb. 8:30 körül jutottam be az elveszett városba, ami talán még a képeken sugalltnál is sokkal szebb és grandiózusabb. Belépés után azt se tudtam melyik irányba kezdjem, de mivel még friss voltam és a bejárat kb. középtájon volt magasság szempontjából, ezért úgy döntöttem, hogy először a felső részeket fedezem fel. Bejártam a felső teraszokat, elmentem a sajnos félúton lezárt inka hídhoz (egyébként itt is volt egy checkpoint), majd a Machu Picchu másik oldalán, de szintén a magasban lévő Intipunku (Nap kapu) következett.

Intipunku
Intipunku

A jó fél-egy órás séta alatt a városközpont képét fentről folyamatosan látni lehetett, de közben a háttérben elterülő hegy mindig másik oldalát mutatta. A séták alatt millió fényképet készítettem, amikből nem győztem válogatni a megosztásra érdemesek közt. Az Intipunku egyébként a Machu Picchu azon pontja, ahol a 4 napos, igazán embert próbáló camino inka, azaz inka túra résztvevői megérkeznek végső állomásukra és először tekintik meg az egykori inka várost felülnézetből. Mivel az inka trail teljesítése nem könnyű, ráadásul fél évre előre elfogynak a környezetvédelmi hatóság által kiadott engedélyek, ezért szerintem aki évekkel korábban lefoglalja útját, elutazik Peruba, majd végigszenvedi ezt a túrát, az igazán megérdemli ezt a gyönyörű kilátást. A magaslati pontok bejárása után (a várossal közvetlenül szomszédos, Huayna Picchu nevű hegyet időhiány miatt és kényelmi okokból skippeltem) leereszkedtem, és a rengeteg turistán átszivárogva megnéztem a vallási és a lakónegyedeket is. A legtöbb ide látogató nem veszi a fáradtságot a fenti látnivalók megtekintésére, ezért fent még relatív könnyen lehetett közlekedni, de a lenti, főbb attrakciók körüli közlekedés komoly odafigyelést (és türelmet) igényelt.

A Machu Picchu őslakosai
A Machu Picchu őslakosai

Ereszkedés Aguas Calientesbe

Dél körül elindultam Aguas Calientesbe, de lefelé busz helyett természetesen gyalogoltam. Kb. fél-1 óra után érkeztem meg, de közben megismerkedtem egy perui sráccal, aki a Machu Picchunál próbálta eladni rajzait, illetve egy brazil és argentin tagokból összeverekedett, errefele haknizó bandával, akik reggel kézben cipelték fel a dobszettet és a többi hangszert a Machu Picchura. Hát riszpekt. Lefelé mondjuk a csaj majdnem elájult, pedig csak cintányérokat cipelt, de gondolom még nem pihente ki a reggeli fáradtságot, és amúgy is elég meleg volt. A többiektől a falu határában váltam el, mert szerettem volna egyet kajálni, mielőtt elindultam volna. A faluban vettem 4-szeres áron (ez már így is a felére lett lealkudva) két liter vizet, amivel feltöltöttem a hátizsákom hólyagját, majd az egyik étterem előtt álló reklámemberrel megalkudtam egy S/.15-os mexikói menüben. Bár a menü ízig-vérig perui volt, én mégis boldogan tömtem magamba a kaját egészen addig a pontig, amig sületlen krumplival nem találkoztam. Itt a korábbi tapasztalatok (szalmonella Arequipában) azonnal eldobtam az evőeszközt, visszaküldtem a kaját és kértem a számlát, ami egy papírra írt cetli volt S/.15+3 összeggel. Amikor megkérdeztem a pincérnőt, hogy mégis mi ez a 3 sol, azt mondta hát a borravaló. Szerintem a világon mindenhol 10% a sztenderd borravaló, de az én definícióm szerint egy étterem örülhet, ha egyáltalán kifizetem a közveszélyes kajájuk árát, és nem távozok fizetés nélkül. A pincérnő nem igazán értette mi bajom a félkész étellel és azzal, hogy nem az előre megállapodott árat számlázzak, ezért odahivattam a vezetőt és a reklámembert, akik végül belenyugodtak, hogy nem fognak több pénzt kihúzni belőlem, ezért leléptem.

Aguas Calientes
Aguas Calientes

A visszafelé séta már csak két órába telt, aminek a végén ismét találkoztam a korábban megismert bandával, így innentől újra együtt utaztunk egészen Cuscoig. A hazafelé út nem volt sima, mert Santa Maria-ban (itt kellett volna a nagybuszra átszállni) nem volt nagybusz egészen este 9-ig, a collectivo vezetője pedig S/.30-ra akart lehúzni minket. Mivel odafelé ugyanez 15 solba került a sokkal kényelmesebb nagybuszon, ezért nem hagytuk magunkat, és kitartóan stoppoltuk le az arra járó collectivokat. Apró bökkenő volt, hogy a falu főterén hokedlin ülő, rettentően antipatikus nőnek látszólag az volt a feladata, hogy figyelmeztesse a collectivokat arra, hogy csak este lesz nagybusz, ezért mondjanak jó magas árát. Mikor meguntuk a néni nyűglődését elindultunk (volna) pár utcával lejjebb, hogy kikerüljünk a nyanya hatósugarából, de ezt ő is észrevette, és levitte az árat 20 solra. Fél órával később sikerült fogni egy collectivot, aki ennyiért vállalta a fuvart Cuscoba, de azt az 5 órás utat amit félig a műszerfalon, vállamon egy nyálát csorgatva alvó perui munkással töltöttem nem kívánom senkinek. Cuscoban még elmentem a többiekkel a buszterminálhoz, hogy a számukra meghitelezett fuvar árát begyűjtsem (ti. csak dollárjuk volt), de természetesen zárva volt a váltó. Fél óra trükközés után végül sikerült rendezni a pénzügyeket, ezért visszataxiztam a hostelbe, és hajnal 2-kor ledőltem aludni. Másnap 5-kor keltem, hogy elérjem a repülőmet, amely visszavitt Limába.