A rövid, mindössze pár órás alvás után gyorsan összekaptam a cuccaim, és egy helyiek elől lenyúlt taxival elindultam Cusco reptere felé. A taxifogás talán az egyetlen terület, ahol bármely gringó egyértelmű helyzetelőnyben van a bennszülött peruiakkal szemben, de ennek árát persze többszörösen megfizeti az eleve hátrányos alkupozíciójából eredően. Cuscoval (végre?) elfogytak az utazásom földön megközelíthető célpontjai, ezért innentől kezdve relatív gyakran szálltam repülőre.
Az első célpont ismét Lima volt, ahol a perui körút első napjait töltöttem, viszont ezúttal mindössze fél napot állomásoztam itt, ugyanis az Iquitosba tartó járatom ugyanazon nap este indult. Cusco reptere neve alapján nemzetközi reptér, azonban a valóságban szinte kizárólag Limába tartó, vagy épp onnan befutó járatok jelentek meg a reptér egyetlen utastájékoztató képernyőjén. Ennek megfelelően a reptér egészen kicsinyke, így kizárólag a családias hangulat pótolta a Wi-Fi és a konnektorok hiányát, valamint a szendvicsek európai központi repterek árszínvonalát megközelítő árait. Persze az áruktól függetlenül ezek a sajtos-vajas szendvicsek hűtés nélkül álltak ismeretlen ideje a helyes kis vitrinjeikben, ezért a legtöbb turista (érthető módon) úgy tekintett ezekre a szendvicsekre, mint legújabb generációs biofegyverekre.
Trükközés a repülőjegyekkel
A jegyek megvásárlásának története egyébként még egészen Arequipáig nyúlik vissza, ahol a szokásos módon először a légitársaságok oldalait közvetlenül böngészve kiválasztottam a kívánt járatot, majd biztonsági okokból a budapesti számítógépemre távolról belépve akartam befejezni a vásárlást. Mivel a Magyarország-Peru internetes útvonal nem élvez épp elsődleges prioritást a világhálón, ezért meg sem lepődtem, hogy a légitársaság oldalának betöltése szokás szerint hosszú perceket vett igénybe (az index címoldala Peruban hasonló sebességgel érhető el). Ami már kissé jobban meglepett az az, hogy a helyi számítógépről, spanyol nyelven betöltött oldalon 70$-ba, az otthoni számítógépen angolul betöltött oldalon 200$-ba került pontosan ugyanaz a jegy ugyanarra a székre, és természetesen ugyanarra az osztályra. Innen üzenném mindenkinek, aki azon aggódott, hogy nem voltak előre szállásaim és repülőjegyeim: nem éri meg szinte semmit előre lefoglalni Peruban (kivéve persze az inka túrát).
A jegyvásárlást egyébként kisebb nyomozás előzte meg, mert bár Európában szigorú szabályok és felügyelőszervek hatálya alatt működnek a repülőtársaságok, Latin-Amerikában nem teljesen ugyanez a helyzet. A perui légitársaságok néhány évente cserélődnek, a perui légtérben repkedő külföldi társaságok viszont jóval drágábban repülik ugyanazokat az útvonalakat. Itt tehát egyáltalán nem mindegy, hogy melyik társaság gépével repülünk. Az interneten egyik leggyakrabban emlegetett légitársaság pont a chilei bázisú LAN, ami Latin-Amerika legnagyobb légitársasága.
A LAN kétségtelen előnye, hogy más légitársaságok napi 2-3 járatával ellentétben ők szinte minden órában repülik a klasszikus Lima-Cusco útvonalat, viszont pár éve pont tőlük volt hangos az internet a média által csak gringo tax-ként emlegetett adó bevezetése miatt. A Tripadvisoron újra és újra feltűnő, de azonos tartalmú sztorik szerint a színes plakátokon és a honlapjuk főoldalán hirdetett promóciós tarifákat ugyan bárki megvehette az interneten, de a reptéren mindenkinek, aki nem rendelkezett perui személyivel (DNI kártya), annak egy szolid, irányonként 178$-os büntetőadót kellett fizetnie a társaságnak, ellenkező esetben csak a földről követhette a gép felszállását. Mivel a belföldi járatok ára egyirányba ritkán haladta meg a 100$-t, ezért sokan tartották igazságtalannak ezt az eljárást. Az adóról állítólag a légitársaság spanyol nyelvű utasszállítási feltételei említést is tettek, de ezt szerintem még a helyiek sem szokták olvasgatni, nem hogy az egyszeri amerikai turista. Bár a légitársaság mind a mai napig alkalmazza ezt a megkülönböztetést, azért ma már a honlapjukon angol nyelvű figyelmeztetés ugrik fel ilyen típusú jegy kosárba dobása előtt. Ennek ellenére (vagy talán épp ezért) maradtam az egyik helyi légitársaságnál, ahol sem büntető-, sem egyéb meglepetésadók nem sújtották az embert közvetlenül felszállás előtt.
Újra Limában
A Limába tartó járat menetrend szerint szállt fel, és a kevesebb, mint két órás út alatt még szendvicset és üdítőt is kaptunk. A leszállást is időben elkezdtük és befejeztük, és még a gép sem volt túlzottan kényelmetlen. Az már csak bónusz volt, hogy a Peruvian légiutaskísérői majdnem olyan csinosak voltak, mint a magyar WizzAir stewardessei, de az biztos, hogy egy átlag RyanAir vagy easyJet crew labdába sem rúghat mellettük. Limába így hát elégedetten érkeztem, ahol a „Taxi, caballero?” szöveggel nyomuló öltönyös taxisokat rutinosan lekoptatva (ettől egyébként erős Zóna taxi érzésem támadt) egyből a csomagmegőrző felé vettem az irányt. Mivel a dzsungelvárosba tartó repülőm indulásáig még majdnem 10 óra volt hátra, ezért egyértelmű volt számomra, hogy az egyhelyben várakozás helyett inkább ismét benézek Lima belvárosába. Még indulás előtt utánanéztem, hogy hogyan lehet tömegközlekedéssel bejutni a belvárosba, mivel nem füllött a fogam a csak hosszas alkudozással kikönyöröghető, de még így is baromi drága S/.40-ba kerülő fuvar kifizetéséhez (emlékeztetőül: két fogásos ebéd egy városban ~S/.7). A neten minden leírás utalt arra, hogy tömegközlekedéssel szinte kizárólag csomag nélkül érdemes próbálkozni, ezért inkább kifizettem a S/.24-os csomagmegőrzési díjat, és 3 átszállással, 2-3 óra alatt eljutottam a belvárosba. Az utazás így összesen S/.6-ba került, a megspórolt pénzből pedig a már az ősi inkák által is fogyasztott hagyományos perui ételt, a Burger Kingben kapható Whopper menüt ettem ebédre.
A Limában töltött idő alatt pont valamiféle gördeszkás felvonulás volt, ezért a közlekedés a szokásosnál is kaotikusabb volt, de mire eljött az idő az induláshoz, addigra szerencsére újra járható volt az út a belváros és a reptér közt. A napot egyébként nagyjából kajálással, utazással, és a Csendes óceán bámulásával töltöttem, amit a különösen szeles idő miatt szörfösök hada lepett el. Nem is Peru lett volna, ha a parton üldögélve nem jön oda egy helyi beach boy thermoruhában azzal, hogy megfelelő mennyiségű valutáért megtanít szörfözni. Mivel sem szörfözni, sem kite-olni nem igazán volt kedvem (és valójában időm sem), ezért elküldtem az embert, aki ennek ellenére azért még pár percig ott maradt velem bámulni az óceánt. Limában egyébként ekkor szúrtam ki először egy épp arra sétáltatott westie-t (ilyen fajtájú kutyám van nekem is), illetve az egyik bevásárlóközpont kirakatában a Hello Kitty lokalizált, azaz barna bundájú verziójával díszített hátizsákot. Hogy a japánok ehhez vajon mit szólnak, az jó kérdés.
Hamarosan indulnom kellett a reptérre, de előtte még feltankoltam étellel és itallal, majd megpróbáltam a reptérre átszállások nélküli kapcsolatot biztosító Linea S vonalat megtalálni. Miraflores egyik fő combi-megállójában végül útbaigazítottak, így visszafele mindössze másfél óra alatt (és S/.3-ért) tettem meg a reptérig vezető utat. A reptéren visszaszereztem a táskámat, becheckoltam a járatomra, majd az indulásig hátralévő időt a terminálban lévő üzletek window-shoppingjával ütöttem el. Az Iquitosig tartó repülőút a reggelihez hasonlóan simán telt.
