A Bangkokban töltött napok nem teltek szórakoztató társaság nélkül, ugyanis gondos szervezés eredményeként épp ekkor cirkált a térségben exploraDora is, akivel anno egy magyarországi spanyoltanfolyamon ismerkedtünk össze, és szerintem mindkettőnk nevében kijelenthetem, hogy álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egyszer majd Dél-Kelet Ázsiában fogunk találkozni.
Dóri sok más utazó lányhoz hasonlóan nem teljesen egyedül rótta a kilométereket, hanem vele tartott Évi is, aminek köszönhetően nem egy, hanem egyenesen két feltűnően szőke és kékszemű magyar lány kíséretében látogathattam el Bangkok talán legismertebb korhatáros látványosságába, a piros lámpás negyedbe. Erről majd később.
Reggelizni a Távol-Keleten
Az első éjszaka úgy aludtam, mint akit fejbevertek, de hát ki ne aludna könnyedén egy hosszú repülőút után akár 14 órát is. Bár a korábban keletre látogatott sorstársaim figyelmeztettek, hogy ettől még ugyanúgy meg fog gyötörni a jetlag, én mégis jókedvvel és energiával teli indultam neki az első napnak.
A terv egyszerű volt: megreggelizni, megnézni a turistás dolgokat, enni egy jót, megnézni még több turistás dolgot Dóriékkal, majd időben lefeküdni aludni. A mesteri terv azonban születését követően már 10 perccel halottnak lett nyilvánítva, ugyanis ahogy az hamarosan nyilvánvalóvá vált számomra is, Ázsiában nem igazán divat reggelizni. Hogy pontosabban fogalmazzak: nincsenek olyan ételek, amit kifejezetten reggelinek szánnak.
A felhozatal a szokásos: olajos/csípős street food az utcáról, mámorítóan édes csoki/pisztácia/kávéturmix a 7/11-ből, esetleg egy korán nyíló étterem leves és pad thai kínálata. Európai ember számára szokatlan, de hamar rá lehet állni például egy pohár reggeli cukorbomba+gyümölcs kombóra. Én az utóbbival indítottam a napot, majd bebuszoztam a belvárosba.
Templom templom hátán
Bangkokban nagyjából négy dolgot szokás megnézni:
- A királyi palotát
- A fekvő Buddhát (Wat Pho)
- Valamelyik úszó piacot
- A piros lámpás negyedet
A belvárosban első utam a palota felé vezetett (ahol egyébként már előző éjszaka is jártam), de sajnos elég hamar kiderült, hogy az 15 órakor bezár, és hát a 14 órás alvómaratonnak megvan az a hátránya, hogy elmegy vele a nap fele.
Wat Pho
Helyette a Wat Pho-t vettem célba, ahol egy baromi nagy, aranyszínű Buddha fekszik, és nem mellesleg délután ötig van nyitva. Kellemes csalódásként ért, hogy annak ellenére, hogy elvileg ötig van nyitva a templom, senki nem jött oda kidobni még 7 órakor sem. Sőt, hatkor még teljes nyugalomban vettem igénybe egy félórás thai masszázst, aminek eredményeképp a következő nap olyan izomlázam volt, mint amikor az ember hosszú kihagyás után újra elkezdi a sportolást.
A thai masszázs
A thai masszázsnak igen nagy nemzetközi híre van. Egyrészt az emberek gyakran asszociálnak róla mindenféle erotikus szolgáltatásra, de fontosnak tartom előre tisztázni, hogy a masszázsnak ez a műfaja semmiben sem hasonlít arra, amit a filmek alapján esetleg előre elképzelünk.
Ne számítsunk tehát arra, hogy filigrán alkatú ötven kilós thai lányok fognak a hátunkon mászkálni egy drótba kapaszkodva, arra meg főleg ne, hogy a masszázst követően extra szolgáltatásokat fognak felajánlani (bár kétség sem fér hozzá, hogy ilyen masszőr is üzemel Thaiföldön). Helyette képzeljük el, ahogy egy 40 éves transzvesztita nő kilépve tűsarkújából módszeresen megragadja a végtagjainkat, és addig hajtogatja, ráncigálja őket egyesével, míg egy-egy nagy roppanás nem hallatszik a művelet hatására. Idővel azt is megtanultam, hogy amikor a masszőr azt mondja, hogy „relaaaaax”, akkor valami nagyon fájdalmas fog történni.
Én a teljes utazás alatt csak háromszor vettem igénybe ezt a szolgáltatást, de akadt olyan ismerősöm, aki szinte naponta eljárt egy kis kényeztetésre. Hogy őt csak a szimpla mazochizmus hajtotta, vagy tényleg tapasztalta a hosszabb távon jelentkező pozitív hatásokat, azt tőle kell megkérdezni.
Magyarok a világ másik felén
A Wat Pho után másnap még beugrottam a királyi palotába is, ahol eltöltöttem pár órát, míg be nem futott az üzenet, hogy végre megérkeztek a lányok a Khao San Road-ra. Ez az utca a bangkoki éjszakai élet központja, és bár relatív messze van a belvárostól, mégis rengeteg turista jár arra fényes nappal is.
Kisebb kóborolást követően végre megtaláltuk egymást a Föld másik felén is, amit egy jó pad thai-al és csípős levessel ünnepeltünk meg. Mivel a lányok hozzám hasonlóan elég fáradtak voltak, ezért elvonultunk egy gyors szundira az esti kaland előtt.
Jött egy felhő, és leszállt közénk..
Csak pár óra alvás kellett hozzá, hogy kipihenjem az egész napos gyalogtúra (és masszázs) fáradalmait. Estére az volt a terv, hogy elmegyünk a Cloud47 nevű felhőkarcoló teraszára, ahol szép kilátás mellett megiszunk egy sört, majd megnézzük magunknak a három piroslámpás negyed közül az egyiket.
Szerencsére Dóriék eddigre már elég tapasztalt utazókká váltak, így mindenféle telefonos segítség nélkül is sikerült újra összefutnunk a belvárosban, ahonnan közösen indultunk el a Cloud47 felé. Maga a hely egy teljesen jellegtelen felhőkarcoló tetején van, aminek jelentéktelenségét jól jelzi, hogy sem magunktól, sem a helyiek segítségével nem sikerült azonnal megtalálni.
Amikor végül igen, akkor viszont megállapítottuk, hogy abszolút megérte:
Normál esetben illett volna többezer forintért vennünk egy-egy sört, de mivel a kiszolgálás katasztrofális volt, és hát a fotózáson kívül nem nagyon volt mit csinálni, ezért végül fogyasztás nélkül távoztunk. Így még arra is jutott bőven időnk, hogy meglátogassuk Bangkok egyik legismertebb piroslámpás negyedét, a Soi Cowboy-t.
Ahol még a lányoknak is ádámcsutkájuk lehet
Gyakori intelem a Bangkokba utazó férfiaknak, hogy vigyázzanak a thai lányokkal, mert nem biztos, hogy lányok. Ezt az ott eltöltött idő alapján én is csak megerősíteni tudom, viszont az egészen elképesztő, hogy itt mekkora kultúrája van a másság felvállalásának. Hogy Thaiföldön, egy egyébként erősen vallásos, ráadásul pillanatnyilag katonai kormány által irányított társadalomban ez hogyan lehetséges, az számomra teljes rejtély.
Mindenesetre ha az ember nem szúrná ki magától az utcán a transzvesztitákat, akkor a Soi Cowboyban szinte biztosan lencsevégre kaphat egy pár diáklánynak öltözött férfit szilikonnal felturbózott mellekkel.
Normál esetben lehetetlen lett volna a magyar BTK szerint már zaklatásnak minősülő felkérések özöne nélkül végigsétálnom ezen a kis utcán, de hála a csinos utastársaim puszta jelenlétének, egy thai örömlány sem rángatta meg a hajam, vagy rakta ki nekem a melleit az utca kellős közepén.
A Soi Cowboy egyébként Bangkok három (négy) nagy piroslámpás negyede közül a legújabb, és egyben az egyetlen, ahol még szabad fotózni. Az itt szolgáltatást igénybe vevők tehát készüljenek fel arra, hogy bármelyik pillanatban felkerülhetnek egy magazin címlapjára, ölükben egy európai szemmel max. 14 évesnek tűnő lány társaságában. Mindenki mérlegeljen belátása szerint.
A piroslámpásban túl sok időt végül nem töltöttünk, mert egyrészt egyikünk sem érdeklődött különösebben a ping pong show-k iránt (itt a lányok ping pong labdákat lőnek ki a legkülönbözőbb testrészeikből), és hát ezen kívül itt nincs túl sok olyan program, ami nem egy lerobbant brothelszobában végződne. Random érdekesség, hogy ebben az utcában forgatták a Másnaposok egyik jelenetét.
Afterparty a Khao San Road-on
Az estét végül a Khao San Road-on zártuk, ahol eddigre tipikus bulinegyed-hangulat alakult ki. Az utcákon kaja- és drogárusok voltak, de szemfülesebbek itt is elcsiphettek egy-egy eltévedt prostit. Ottjártunkkor a legnépszerűbb portékák a nevetőgáz és a varázsgomba voltak, de biztosan nem kellett volna túl messzire menni más cuccokért sem. Fiúk-lányok random nekiálltak táncolni az utca közepén ha épp jó zene szólt a sarki bárban, de az is megtalálta a számítását, aki csak egy jó saslikot evett volna thai módra.
Az este végül hajnal négykor ért véget számomra, de a többiek reggelig maradtak… Hát ilyen egy tipikus bangkoki éjszaka.
