Egy hosszabb utazás első napjai általában a praktikus dolgok intézésével telnek. Mivel a jetlag miatt az első napokban az ember tipikusan zombi-szerű állapotban van, ezért ilyenkor nem is igazán érdemes semmi komolyabba belevágni.
Mindennapi teendők
Az első napirendi pont a pénzváltás volt. Bár már a repülőtéren váltottam valamennyi solt, a nagyobb összegeket mindenképp a belvárosban szerettem volna átváltani, ugyanis a reptéri váltók jellemzően szörnyű árakon dolgoznak. Reggel hatkor sajnos nem volt váltó nyitva, ezért a második adag pénzt a hostel recepcióján váltottam, közepesen rossz áron. A váltás közben a recepciós mutatott pár hamis bankjegyet, és elmondta ugyanazt, mint a taxis, hogy Peruban elég népszerű a hamisítás, majd mutatott egy kb olyan hamis bankjegyet, mint a Fundamenta azóta klasszikussá vált 54.000 forintost ábrázoló szórólapja (lásd index.hu). Természetesen egy nyugat-európai turista volt az áldozat.
Másodikként a sim kártyát kellett elintézni, hogy végre az otthoniak is el tudjanak érni. A feltöltőkártyás csomagot elég gyorsan sikerült beszerezni. Érdekes volt, hogy a szolgáltató boltjában még sorszámot sem adnak útlevél, vagy személyi szám nélkül.
Az új telefonszám birtokában végre használatba vehettem (volna) a navigációt és a foursquare-t, amik az utazó legjobb barátai, de sajnos keserű tapasztalat, hogy Limában nem csak az utcanevek nincsenek kiírva (leszámítva a nagy kereszteződésekben, ott is csak az autóknak), de még a házszámok sem. Egy utcának egyébként 2-3 neve is lehet, egy amelyik a nálad lévő útikönyvben van, egy másik, amelyik az autósoknak van kiírva és egy harmadik, ahogy a helyiek ismerik. Idővel egyébként rájöttem az utcaszámozási koncepcióra is: az első 1-2 számjegy a blokk száma, a második kettő pedig a blokkon belüli házszámé. Így tehát az Avenida Bolivar 1515 nem egy 100 km hosszú utca egyik címe, hanem a 15. háztömb 15-ös ajtaja. Nem hiába taníttattak, ugye.
Közlekedés Latin-Amerikában
A közlekedést viszont nem csak ez nehezíti. Aki járt már fejlődő országban, annak nem meglepő az, hogy gyakorlatilag nincsen kocsi törésnyom nélkül. Ez nem véletlen. A forgalom minimum kaotikusnak nevezhető, de európai szemmel inkább szimplán érthetetlen. A zebra inkább csak egy ajánlás az autósoknak, egyedül a pirosra állnak (néha) meg. Az elején még szoknom kellett ezt a közlekedési morált, de most már rutinosan kezdek el futni az életemért, ha a mellettem andalgó peruano teszi ugyanezt a zöld lámpa fénye alatt.
A dudálást már annyira megszoktam, hogy ha egyszer tényleg azért dudálnak rám, mert épp készülnek elütni, akkor biztos nem fogom észrevenni. Itt dudálnak, ha a taxis jelezni akarja, hogy szabad, dudálnak mielőtt integetnek a szemközti sávban közlekedő haveroknak, dudálnak, ha sávot akarnak váltani, és dudálnak, amikor piroson akarnak áttörni. A sok kürtszót az teszi színesebbé, hogy vannak moddolt kocsik, amiben sziréna vagy cirkuszi zene szól a klasszik duda helyett. El lehet képzelni azt, hogy milyen lehet, amikor a magába feledkezett turista egyszercsak arra lesz figyelmes, hogy a Benny Hill főcímzenéjére egy nagy sebességgel közeledő micro készül elgázolni.
Ami viszont még a gyalogos közlekedésnél is jobb, az a tömegközlekedés. Ha korábban nem is voltam benne biztos, hogy honnan jön az elnevezés, most már biztos vagyok benne, hogy Latin-Amerikából. Az utcákon Mexikóhoz hasonlóan 20-30 fős kisbuszok (micro-k) járnak a főbb utakon, amin Mexikótól eltérően van egy kalauz-szerű ember. Neki nem sok feladata van, a kézzel üzemeltetett ajtóban áll, és minden megálló mellett elhaladva kiüvölti a micro fő útvonalát. Egy ilyen útvonal-bejelentést úgy kell elképzelni, mint ha a 4-esről egy hiányos fogazattal rendelkező nő azt üvöltené reggel 6-kor hogy KÖRÚÚÚÚT-KÖRÚÚÚT-KÖRAKÖRAKÖRÚÚÚT.
Nála kell egyébként kifizetni a menetdíjat, ami általában 80 forint körül alakul. Gringóként, mert egyébként fele ennyiért is elvinnének. Egyik este hajnal 1-kor például botrányos 2 solra (160 ft) akart lehúzni a sofőr, mert bár a hostel kerülete felé ment, de nem abba az utcába. Nagy nehezen lealkudtam másfélre (miután majdnem ledobtak a buszról hajnalban), ezért végül csak nem a hostelhez vitt, hanem kb 1 km-re a céltól. De jó fej volt, mert megmutatta, hogy melyik úton sétáljak végig, és az utca végén tényleg a szállás volt.
Járatszám egyébként fel van festve a buszokra, de ezek igazából csak díszként szolgálnak, a busz szinte sosem arra megy. Emiatt menetrend, fix útvonal sincs. Ezek a mikrók egyébként szemre legalább 20 évesek, műszaki állapotuk fenntartása érdekében pedig attól sem riadnak vissza, hogy a hűtővíz-elvezető csövet celluxszal és szívószálból preparált pótalkatrészekkel javítsák. A beltérben a kötelező feszület és rózsafüzér mellett sok barátságos perui van (sok alatt rengeteget kell érteni), akikkel ilyenkor van lehetőség beszélgetni. Beszélgetésbe keveredni nem nehéz, hiszen amikor az emberen egy másik ül, akkor a helyzet kvázi adja magát.
Barranco
Első este találkoztam Judit perui ismerősével, akiről a korábbi levelezések és sms-ek alapján teljesen magabiztosan gondoltam, hogy férfi. Dehát ez van, ha az ember profilképén a párjával együtt szerepel. Jeziel egyébként egy nagyon kedves lány. Sokat sétálgattunk, közben elmesélte, hogy az óceán menti plázákban portyáznak a brichera-k, akik olyan perui lányok, akik (gazdag) gringókra hajtanak/járnak. Azt is megtudtam (esküszöm nem én kérdezek ezekre rá), hogy Limában fél év randizás után számít valami kapcsolatnak, addig állítólag se szex, se semmi. Ezt kissé szkeptikusan fogadtam, illetve betudtam a vallásnak, de Jezi állítása szerint ez tényleg így van, és még csak nem is a vallás, hanem a társadalmi elvárások miatt.
A beszélgetésünk alatt átsétáltunk a hostelnek is helyt adó Miraflores kerületből a szomszédos Barranco-ba, ahol megnéztük a helyi kilátót és átmentünk a sóhajok hídján is. Itt mindenkinek életében egyszer adott a lehetőség arra, hogy levegővétel nélkül átkeljen, és kívánjon egyet. Ez a kívánság a legenda szerint teljesülni fog. A (gyalog)hídon egy levegővel történő átkelést nehezíti, hogy a hidat is ellepik a kéregető/áruló peruiak, akiket elég nehéz lerázni anélkül, hogy az ember értékes oxigént vesztene a tüdejéből. A projektet egyébként én rontottam el majdnem, amikor a híd közepén megálltam egy gyors tájképre, amire Jezi kissé pánikba esett, én elkezdtem nevetni, így majdnem megfulladtam. Az estét egy finom anticuchoval (marhaszív) zártuk, amihez a tipikus chicha morada (kukoricából készült vöröses limonádé) és pisco sour koktél dukált.
