Az Ica felé tartó hajnali busz indulását egy kisebb incidens zavarta meg: egy láthatóan részeg külföldi lány és a barátnője akartak a 6:30-as busszal eljutni Icába, de az éber biztonsági őr ezt kiszúrta, és nem engedte felszállni őket. Mivel a csaj elég erőszakosan bizonygatta az igazát, ezért a biztonsági őr szondát ragadott, és levideózta, ahogy a nő belefújt. A buszról csak az látszott, hogy nagyon pirosan villog a szonda, ami megmagyarázza azt is, hogy miért rohant utána még két egyenruhás, amikor mégis csak megpróbált felszállni az illető. Kezdem érteni, hogy miért nem barátságos minden perui a külföldiekkel.
Utazás földön-vízen-levegőben
A távolsági buszozás egyébként teljesen más műfaj Latin-Amerikában, mint otthon: két pont közt alapvetően háromféle módon lehet eljutni: a klasszik, minden bokorban megálló helyi ás helyközi járatokkal (lásd függönyös volánbusz, bár itt állítólag a söfőr idönként megáll a kedvenc csárdájában, és végigeszik egy menüt), a normál járatokon (ez mondjuk egy wifivel felszerelt Budapest-Héviz járatnak felel meg) és a camabus-ok segítségével.
A cama spanyolul ágyat jelent, ebből nagyjából sejthető, miről van szó: ezeken a buszokon relatív kényelmesen lehet aludni a 160 fokban ledönthető üléseken. Ez persze azt is jelenti, hogy az ember egy éjszakányi szállásköltséget megspórol, és a fedélzeten még kaját és piát is felszolgál a földi utaskísérő személyzet további költség nélkül. Az ember egy hosszabb utazás elején még mindenen spórol, de aztán idővel belátja, hogy alvás nélkül nem lehet utazni, ergó előbb-utóbb az ember rászokik arra, hogy inkább befizet a kicsivel drágább camabusokra, mert így legalább nem halál fáradtan érkezik a célba 10 órával később.
Érdekesség továbbá, hogy a magyar buszozással ellentétben itt az egész ceremónia inkább egy repüléshez hasonlít: az ember az interneten vásárolt kódjával becsekkol, ekkor kap egy papír-alapú jegyet, majd a baggage drop-ban leadja a csomagját (itt nem kell külön fizetni a csomagokért – még). Ezek után ha indulásra kész a járat, akkor odaáll a boardinghoz, ahol az útlevél és a jegy ellenőrzése után egy biztonsági őr kézzel és fémmkeresővel széttúrja az ember kézipoggyászát, majd az ajtóban álló stewardessnek még egyszer megmutatja a jegyét, végül boldogan elfoglalja a névre szóló helyét, ahol egy lefóliázott takaró és kispárna várja. A beszállás során egy állványra állított kamera minden beszállót felvesz. Néha elfelejtik felállítani azt, ilyenkor a rendőr/biztonsági őr felszáll a buszra indulás előtt, és kezében a kamerával végigbattyog rajta. Ennek az értelmére a mai napig nem sikerült rájönnöm.
Az utunk során nem történt semmi különleges, végig az egész Latin-Amerikát átszelő Panamericana-n haladtunk, ami a latínók fő (és kvázi egyetlen) autópályája. Az út mentén jellemzően nyomornegyedek találhatóak, és amikor az út egy nagyvároson halad át, akkor sem felüljárókon, hanem lámpával „védett” kereszteződésen halad a forgalom.
Érkezés Ica-ba
Mintegy 5 óra buszozás után végre megérkeztünk Ica-ba, ami egy híres bor- és piscotermelő vidék Lima közelében. Ica-ban mindössze pár percet töltöttem, mielőtt taxival átrobogtam volna a szomszédos Huacachina-ba. A taxisokkal való alkudozás itt sem volt egyszerű: természetesen az ár másfélszeresét szerették volna elkérni fuvardíjként, de szerencsére a hostel a foglalást megerősítő levélben előre megírta a sztenderd tarifát (S./5), így magabiztosan alkudozhattam. Az ajtóban legyeskedő taxisok persze ragaszkodtak volna a 7 solhoz, de ami egészen újszerű volt, hogy az egyikük még egy friss Lonely Planet útikönyvvel is készült, amiben le volt írva, hogy a tarifa 5-7 sol. Mondanom sem kell, hogy amikor a könyvvel hadonászott a taxista, akkor ujjával gondosan letakarta az 5-öst. A kapuban álló taxisokat lerázva a szomszédos benzinkúton sikerült találni egy épp tankoló taxist, aki végül 5.5 solért belement a fuvarba.
Sivatagi kalandok
Huacachina, az Ica mellett fekvő mesterséges oázis a Peru déli részén fekvő sivatag egyhangúságát hivatott megtörni. Az egész település nagyjából a Hősök tere méretének felel meg, és még áraiban is egész hasonlatos ahhoz. A szállás itt a normál ár kb háromszorosa volt, azonban ebben nem csak az ágy volt benne (amin egyébként az egyik szobatars szerint nem cserélnek huzatot két vendég közt, csak újra összehajtják azt), hanem napi egy kalandos program is.
Az első nap a dune buggyzást választottam. A dune buggy-k kétütemű, négykerekű autók, amelyeken nincs kasztni, viszont iszonyatosan nagy nyomatékkal képesek kb derékszögű homok-emelkedőkön is felkúszni. Egy ilyen buggyn kb 10 ember fér el, a sofőr pedig gondoskodik arról, hogy a beláthatatlan emelkedőt követő szakadékba olyan tempóval száguldjunk bele, hogy attól lehetőleg mindenki elkezdjen sikítozni/üvöltözni/vigyorogni. A recepción ki is volt írva, hogy aki szívbeteg, az inkább válasszon valami békésebb programot. Egy óra örjöngés után megálltunk egy dűne tetején, ahol a csomagtartóból kibányásztuk a sandboardokat.
A sandboard a snowboard sivatagi megfelelője, viszont mivel nyilván senki sem hord a 40 fokban védőfelszerelést, ezért talán egy pettyet veszélyesebb is annál. Az egyik csoportból sikerült is valakinek 5 centis rést vágni az arcába, amikor a deszkához túl közel fekve próbált meg lecsuszni az egyik dűnéről. Ez persze nem azt jelenti, hogy azonnal kirohant volna a mentő, és már 10 perc után a körzeti Szent Jánosban varrták volna össze a sebesültet, hanem inkább mindenki csúszott még kettőt-hármat, mire a szervezők úgy döntöttek, hogy pár deci vér elvesztése már elég ahhoz, hogy a csoport aggódó részét a sérülttel együtt visszavigyék egy jó kis betadine-kúrára.
Érdekesség még, hogy ezek a sandboardok nem a legmodernebb üvegszálas ötvözetből készült hiperszuper, sportolókkal kifejlesztett és waxszal lekent, önkioldó biztonsági kötésekkel felszerelt eszközök, hanem sztenderd farostlemezek bútorfóliával bevonva, amit aztán a túravezető által kiosztott templomi gyertyával kentünk le minden csúszás után. Egy rosszul sikerült csúszás során a kötés biztonságos oldásárol a tépőzár (c) technológia gondoskodik.
Hazafelé a legtöbb utasban megállt az ütő, amikor már bőven sötétedés után a buggy motorja az egyik ugratás közben ugyanígy tett (tehát megállt). A vezető bácsi (aki lehetett vagy 60) a zsebéből előkapott 10-es villáskulccsal próbálta életre kelteni a gépszörnyet, miközben a buggy még mindig némán gurult lefelé. A guruló járművön pókemberként közlekedő chófer próbálkozásai sikerrel jártak, mert egy kis olaj- és hűtővíz újratöltés, valamint karburátorállítás végül megoldotta a problémát.
Napi ügyek
A szállásra visszatérve megismerkedtem az aznapi lakótársakkal, köztük az éppen nagyon betegen fetrengő német, kb 30-as nővel. Pechjére (és hülyeségére) csapvízben mosott salátát evett, ami errefelé egyet jelent egy kiadós ételmérgezéssel. Másnapra liláról zöldre váltott az arca (ez a gyógyulás jele), utolsóra viszont már egész egészségesen festett, és már nem is járt 30 percenként wc-re hanyni/fosni. Mérsékelten boldogan távozott Limába.
Reggelre elfogytak a használható ruháim, ezért elindultam keresni egy mosodát. Latin-amerikában mással mosatni a szennyest egyáltalán nem számít luxusnak, egy kg ruhát 3-5 solért mosnak, szárítanak és hajtogatnak össze a mosodákban. Mexikóban alig pár cuccomat tették így tönkre, így úgy döntöttem, itt is igénybe fogom venni ezt a nagyszerű szolgáltatást. Mivel reggel 6-kor még senki sem volt a recepción, ezért magam próbáltam meg találni egy ilyen helyet, de a környéken sehol nem volt (nyitva) ilyen szolgáltató.
Fogtam hát magam, és hátamon a szennyessel betuktukoztam Ica belvárosába, ahol egy kiadós reggeli elfogyasztását követően nyakamba vettem a történelmi Ica-t. Sajnos Ica csak egy érdekes főtérből áll, a további látnivalók (borpincék) a város szélén találhatóak, ezért viszonylag hamar visszamentem a szállásra.
Bortúra Ica-ban
A délutáni bortúrán a csak spanyol nyelven beszélő idegenvezető elmondta, hogy Ica-ban 12.000 tuktuk, azaz háromkerekű taxi van. Ezek a nagyjából 5 lóerős motorra épített műanyag kasznis motorok a taxiknál pár sollal olcsóbban viszik el az embert A-ból B-be, és a hangosan visító motor grátiszba azt is garantálja, hogy a taxis nem akar minden áron beszédbe elegyedni az utasával.
Ezen a bortúrán egyébként megkostoltam pár icai bort, amit évente összesen 3 hónap alatt beszüretelnek és feldolgoznak, az év többi részében pedig ezek az üzemek zárva tartanak. Az itteni borok közül még a félszáraz is olyan édes, mint a 3 puttonyos aszú, de a szőlőből készült 44 fokos pisco is inkább csak egy édesebb törkölypálesznek felel meg.
A túra után szerettem volna a hostelben egy jó kis zuhanyt venni, de sehol sem találtam a tusfürdőm. Mint kiderült, előző nap a zuhanyban felejtettem, amit egy kedves fellow turista ellopott. Először nem is értettem, hogy ki a franc annyira kicsinyes, hogy ellopjon egy tusfürdőt, ami kb 500ft értéket képvisel, de aztán 2 óra boltjárás után megvilágosodtam, hogy errefelé sehol sem kapható tusfürdő, csak szappan. A napi városnézést WC kereséssel zártam, ami végül úgy ért véget, hogy a piaci árus nevetve egy sikátor mögé mutatott.
A sikátorban lévő ajtó mögött egy hordó volt, tele ürülékkel.
