Az utolsó reggel Huacachina-ban rohanással telt, mert az előző nap leadott szennyes nem igazán száradt meg az ígért határidőre az éjszakai esőzések miatt. Mióta esik a sivatagban? Na mindegy, végül kaptam egy kis diszkontot, és elpakoltam a cuccokat nedvesen.
Az esőzés miatt egész Huacachinában nem volt internet, mivel a jelek szerint az egész oázist kiszolgáló egyetlen mikrohullámú antenna nem tudott megbírkózni az extrém időjárással. Utolsó reggel jöttem rá arra is, hogy az elmúlt 2-3 napban rossz wifi jelszót használtam, ezért a teljes adatforgalom a mobilnetemen folyt át. Még szerencse, hogy hivatásos informatikus vagyok.
Miután összepakoltam a maradék cuccokat, a hostelben megismert izraeli orvossal, Paviellel közösen úgy döntöttünk, hogy együtt fogunk egy taxit a belváros felé, és majd a buszterminálnál szétválunk. Ő egy 5 hónapos dél-amerikai körutazás vége felé járt, bár szándéka szerint még beiktat egy gyors Ecuadort a végére levezetés gyanánt. Sok sikert neki.
Islas Ballestas
Egy rövid, ám mégis kajálással egybekötött buszozást követően megérkeztem Paracasba. Paracasban semmi sincs, leszámítva a város kikötőjéből induló hajójáratokat, amelyek az Islas Ballestas szigetcsoportba szerveznek kirándulásokat. Ezeken a szigetegen a guanókat termelő perui boobie (állítólag tényleg így hívják, ha csak nem viccelt az idegenvezető) és sok más madárfaj mellett a számomra sokkal érdekesebb pingvinek és oroszlánfókák éltek a helyi környezetvédelmi hatóság oltalma alatt.
Itt tudatosult bennem, hogy az utazásaimat folyamatosan végigkíséri egy furcsa jelenség, miszerint amikor megérkezek a városba, akkor közlik velem, hogy a helyi látványosság napok óta zárva rossz idő miatt, aztán másnap hajnalban a recepciós rángatására kelek, hogy mégiscsak megnyitották.
Ugyanez történt Paracasban, a rendkívül kedves (végre!!) recepciós lány szervezett nekem egy last minute motorcsónakos utat a szigetekre, ahol a helyi idegenvezető spanyollal és angollal kevert német túravezetéssel próbálkozott, de ez semmit sem vont le a szigetek nyújtotta látvány élvezetéből. Eduardo sokszor mondott olyanokat, hogy „Tienen Sie vielen Spass?! Very good!!!, amire a fedélzeten utazó idős német turisták teljesen elvesztették az eszüket. Úgy tűnik, a bükkfürdői és balatoni pörgés már nem elég izgalmas számukra.
Nemzeti park
A szigetek bejárása után következett a második napirendi pont, a Paracasi Nemzeti Park meglátogatása. A dolog nem volt egyszerű, mert a reggeli túra csúszása miatt egy busznyi ember várt hármónkra egy jó fél órát, amiért elég killer tekinteteket kaptunk, dehát whatever. Elvileg itt is kellett volna látnunk érdekes élőlényeket, de a pár éve történt földrengés akkora pusztítást okozott, hogy az oda vezető utak nem voltak járhatóak, ezért „csak” a strandokat és a partvidékeket néztük meg. A sivatagban percenként váltakozó jeges szél és 40 fokos hőség miatt sikerült elég rendesen leégnem, amit hazatértem után a recepciós anyukája, a tipikus senora peruana is megjegyzett: „Estás un poco rosito!”. Ebédre a nemzeti park egyik lepukkant, de helyiekkel teli büféjét választottam, ahol miután sikerült emberire lealkudni az árakat jót kajáltam, majd ebéd után még beszélgettünk is egy fél órát a pincérnővel.
A beszélgetést azzal indította, hogy mondjam már el spanyolul, hogy mit mond a magyar nyelvű útikönyvem Paracasról. Ő és a másik turistacsoport spanyol-perui, szintén blanquito (azaz fehérbőrű) sofőrje szomorúan nyugtázták, hogy csak fél oldalnyi szöveg van róluk, és az sem teljes. Az említett sofőr egyébként még korábban megtanult pár magyar mondatot is, amit persze büszkén prezentált is nekem, de a végtelen sivatagban állva nem tudtam komolyan venni a „vigyázz a fejedre!” és „megérkeztünk” kifejezéseket. Meglepő módon annak ellenére, hogy már fizettem, a pincérnő megdicsérte a spanyolomat is, aminek nagyon örültem, lévén az angolul is beszélő peruiak nem igazán szeretnek a kezdő spanyoltanonc szenvedéseihez asszisztálni. Mostanára egyébként eljutottam odáig, hogy teljes mértékben letagadom azt, hogy beszélek angolul, és a jelek szerint kezd a dolog beválni.
Nem mindegy, hogy pakol az ember
Miután visszaértem a paracasi hostelbe (ahol egyébként egyedül voltam egy hatágyas szobában S/.17.5-ért, azaz 1.400 forintért) összepakoltam a cuccaimat, leszedtem a végre megszáradt ruháimat a szárítóról, majd elbúcsuztam a vendéglátóimtól. A pakolás során új tudományos megfigyelésre sikerült szert tennem, amit ha sikerül tudományos igényességgel bizonyítani, akkor akár még a disszertációmba is bekerülhet: a mexikói és perui utamon is azt vettem észre, hogy a hátizsákos utazókra nem vonatkozik a csomagmegmaradás törvénye. Az otthon melegében gondosan összepakolt poggyász, amelynek tömege és térfogata ceteris paribus állandó, az utazás során spontán növekedésnek indul. Ennek oka csak részben az, hogy az alacsonyabb légnyomású helyekre történő utazás során felpuffadnak a flakonok és szétrobbannak a tusfürdők. A legvalószínűbb magyarázat szerint a check-out határidő előtt 5 perccel megkezdett pakolás nem kedvez a normál esetben fegyelmezett hajtogatásnak, és végül az ember ész helyett erővel pakol. A jelenség megnyugtató magyarázatához azonban még további vizsgálatokra van szükség.
Indulásig volt még egy kis időm, ezért leugrottam vacsorázni egy helyi büfébe, ahol a tulajdonosasszony rövid könyörgés után odaadta az olcsó kajákat is tartalmazó menüt, és búcsúzóul ettem egy jó kis cevichet sült hallal és rizzsel, amit egy friss mangóturmixszal öblítettem le. A buszterminálig vezető 15 perces séta eseménytelenül telt, meglepő módon most senki nem akart eladni nekem semmit, és még a busz is időben érkezett. Ilyen egy jól sikerült nap!
