Miután pár óra motorcsónakázás után beértem Iquitosba, a kapitány kérésem ellenére fogott nekem egy taxit, aki az erősen túlárazott fuvardíj fejében elvitt a hostelig. Hát ez van, ha az ember nem saját maga alkudja ki a fuvar árát, de legalább a kapitány is kapott egy kis borravalót jutalék formájában.
Egy utolsó harc a taxissal
A hostelben nem sok időm maradt elbúcsúzni a két recepcióstól, illetve összekapni a cuccaimat, mivel a Limába tartó gép indulásáig már csak pár óra volt hátra. Szerencsére minden cuccom megvolt, ezért pár perc alatt útra kész voltam. A hostelig fuvarozó taxist még kiszállás előtt megkérdeztem, hogy szeretne-e olcsón elvinni a reptérre is (ha már úgyis lehúzott az idefelé úton), amiben ő természetesen benne volt, így ahogy kiléptem az ajtón már be is ugorhattam a pár lóerős vashintóba. A reptérre érve a kialkudott tarifát tekintve kisebb nézeteltérésünk támadt, amit a nem épp perfekt spanyoltudásom miatt nem is nagyon tudtam rendezni, ezért inkább felsoroltam az összes spanyol szitokszót, amit rövid karrierem során elsajátítottam, és még azt is megmondtam neki, hogy az ilyen csalók miatt nem jönnek turisták Dél-Amerikába. Erre szegény nagyon elszontyolodott, és bár továbbra sem adta vissza a vita alapjául szolgáló különbözetet, azért nagy erőkkel próbált kibékülni velem. Mivel kézfogást az ember csak Orbántól és Gyurcsánytól tagad meg, ezért viszonoztam a közeledését, és én is beletörődtem a sorsomba.
A rövid közjáték után bementem a terminálba, ahol egy jó másfél órás sorbanállás várt rám, de szerencsére nem maradtam le semmiről, ugyanis a Limába tartó gépem is pont másfél órát késett. Az iquitosi terminálnak megvan az az előnye, hogy relatív közel van a lakott területhez, ezért az ember nincs rászorulva a reptéri kosztra várakozása során. Így hát én is a terminállal szemben lévő kocsmában ütöttem el az időt. A várakozást sokkal kényelmesebbé tette a trópusi melegben kincset érő 7 decis Cusquena sör fogyasztása és az éppen zajló VB meccs közvetítése, amit a környéken hesszelő kutyák kommentáltak farkas-szerű üvöltésükkel.
Újra Limában
Mire eljött az idő, visszasétáltam a terminálba, majd egy gyors repülőutat követően újra Lima repterén találtam magam. Limában eddigre már harmadszor jártam, így majdnem olyan otthonosan közlekedtem, mint Ferihegyen. A taxizás helyett ismét inkább a csomagom leadása és a tömegközlekedés igénybe vétele mellett döntöttem. Arra viszont nem számítottam, hogy az éjjel még kiszámíthatatlanabbul közlekedő combik miatt a hostelig tartó útra 5 órát kell szánnom az életemből. Ehhez persze az is kellett, hogy többször eltévedjek, illetve az össze-vissza keringést megunva beugorjak egy fél grillcsirkére az egyik éjjel-nappal nyitva tartó étterembe a kaszinónegyedben. De hát mint mondani szokás: aludni a sírban is lehet. Mire beértem a hostelbe, szinte hátizsákkal a hátamon aludtam el a sokágyas hálóban.
Másnap reggel kissé szentimentális hangulatba kerültem, ugyanis ez volt az utolsó napom Peruban. Nem volt sok időm a merengésre, mert még indulás előtt meg kellett vennem a szuveníreket, illetve volt még egy pár telefonhívás is, amiket el kellett intéznem. Ezekkel pikk-pakk eltelt a nap, és újra azt vettem észre magamon, hogy rohannom kell. A terminálba végül nem tömegközlekedéssel, hanem taxival jutottam el, ami véletlenek egész sorozatának köszönhető. Történt ugyanis, hogy a hostel lobbijában pakolgattam a csomagjaimat, amikor egy egész érdekes beszélgetésre lettem figyelmes a recepción. A beszélgetés nagyjából arról szólt, hogy az éppen taxit rendelni szándékozó Lawrence nevű angol srác nem érti, hogy hogyan létezhet már egy foglalás a nevére a megadott időpontra a reptérre, amikor ő még nem is intézett fuvart. Kiderült, hogy ugyanebben az időben egy másik angol Lawrence is a reptérre tartott volna, aminek aztán az lett a vége, hogy a két srácot bemutatták egymásnak, és együtt mentek a reptérre. A vidám csapathoz csatlakoztam végül én is, mivel úgy gondoltam, hogy egy interkontinentális járatot mégsem éri meg lekésni puszta kalandvágy miatt. A két Lawrence sztoriját egyébként az teszi igazán különössé, hogy később még az is kiderült, hogy mindketten Manchester környékén laknak (egymástól kb. 20 mérföldre), és egyébként mindhárman ugyanazzal a géppel repültünk Párizsig. A véletlenek itt még mindig nem értek véget, ugyanis az egyik Lawrence felhívta a figyelmem arra is, hogy amúgy a Limában töltött első napjaim valamelyikén vele billiárdoztam egy hosteles bulin. Az mondjuk nem volt szép tőle, hogy rákérdezett arra is, hogy egy hónapja itt dekkoltam-e, de ezt leszámítva rendes srác volt.
A terminálban még beszélgettünk egy darabig, aztán szétszórodtunk körbenézni a shopokban. Az egyik boltban egy magyar csapatba futottam, akiknek inkább nem árultam el, hogy magyar vagyok, inkább csak magamban nevettem azon, hogy úgy üvöltöztek egészen furcsa dolgokat magyarul, hogy azt hitték, azt senki nem értheti a világon rajtuk kívül. A beszállás során egy idősebb magyar pár is kiszűrte az egyik angollal való dialógusomból, hogy magyar vagyok, ezért velük is dumáltam egy keveset. A hazafelé út során (szerencsére) semmi érdekes nem történt. Ezúttal nem kaptam kosher menüt, de a kirendelt francia boroktól amúgy is relatív hamar bekómáltam, és szinte csak Párizsban tértem magamhoz.
Néhány óra a szerelem fővárosában
Párizsban immáron harmadszor töltöttem el úgy pár órát, hogy nem mentem ki a terminálból. Ennek oka csak részben a számomra általában antipatikus franciák mentalitása, sajnos szinte mindig csak annyi időm volt Párizsra, hogy mire beértem volna az Eiffel toronyhoz vagy a Louvre-hoz, már fordulhattam volna is vissza. Így hát az ölembe hulló szabadidőt kihasználva megpróbáltam dekódolni a Le Figaro aktuális híreit, amit 5 perc után inkább feladtam. A magyar légtérbe innen már pár óra alatt eljutottam, és a hazai utakon végigdöcögve éjfél tájban beestem a saját ágyamba.
Végszó
Hogy milyen volt az utazás? Feledhetetlen. Elmennék újra? Mostanában biztos nem. Megérte a szervezés és az anyagi teher? Mindenképp. A legjobban a dzsungel tetszett. A legkevésbé a perui szolgáltatók hozzáállása. A legszebb város Arequipa volt, a legjobb program pedig a huacachinai dune buggyzás. A legjobb hostel a Pariwana cuzcoi hostelje volt. A legjobb kaja a Colca-túra előtti alpaka-steak volt Cabanaconde-ban. A legjobb ital holtversenyben az Inca Kola és a Cusquena sör. A legjobb fej peruana díjat Jeziel kapja, a legszórakoztatóbb turista pedig az angol Peter volt. Mexikó és Peru között nehéz lenne választanom: Mexikó sokkal inkább amerikanizált (a zenék, az öltözködés és sok egyéb tekintetben), viszont a gasztronómiájuk nagyon ott van. Peruban sokkal több természeti kincs van, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Mexikóban még simán eltölthetnék úgy egy hónapot, hogy még mindig nem láttam mindent. Peruban sokkal szebbek a lányok, és talán a közlekedési kultúra is egy fokkal jobb, mint Mexikóban. Mexikó egyes részei a narcotrafico miatt baromi veszélyesek, míg Peruban inkább csak zsebesektől és a piti rablóktól kell tartani. Az összehasonlításból látszik, hogy egyik ország sem egyértelműen jobb a másiknál, igazából egyéni preferencia kérdése, hogy ki melyiket választaná első latin-amerikai célpontnak. Mindenesetre én örülök, hogy mindkettőt láthattam.
